A lilásrőt színű, szárnyukon égszínkék tollakat is viselő, máskor oly óvatos mátyások most alig törődnek az emberrel, csak önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. Kergetőznek, üldözik egymást, anélkül, hogy bármi kárt tennének a másikban. Aztán egyikük hirtelen meglódul, a többi utána repül, és a furcsa hangok lassan elhalnak a fák között. Nemrég a Budai-hegyekben találkoztam egy nyolc példányból álló, a tavasztól megrészegült szajkócsoporttal. Valamennyien, nem tudok jobb kifejezést használni, kissé „spiccesnek” tűntek, tarka fejtollaikat felborzolva ugráltak az ágakon, néha kergették egymást, és közben a legkülönbözőbb hangokat hallatták. A szajkó vigyázó, óvatos madár, a költési időben rejtetten jár, a szavát sem hallani, de kora tavasszal, amikor az elsőéves madarak párt választanak, szinte megrészegednek, a szerelem teljesen elvakítja őket. Minden óvatosságról megfeledkeznek. Ez a nyolc madár sem törődött velem, láttak, de egyszerűen nem vettek tudomást a jelenlétemről, egyikük átszállt a fejem felett, aztán vagy hatméternyire leült egy ágra, és rám meredt világoskék szemével. Úgy tűnt, nincs egészen magánál. Néhány héttel korábban valószínűleg hangos vészkiáltással menekült volna, most csak bámult, aztán odébb ugrált, és egyik társát kezdte kergetni. Körberepültek, aztán két szomszédos ágra ülve, fejtollaikat felborzolva magukba mélyedtek. A többi is csendben volt egy ideig, aztán újra erőt vett rajtuk a nyugtalanság, károgni, krákogni kezdtek, aztán a még kopasz ágak közt elrepültek.
A kora tavasz a sárga virágok időszaka, az erdőszélen citromszínű foltokat rajzol a som, nyílik a bogláros szellőrózsa, a nedvesebb részeken az avart szinte beborítják a salátaboglárka aranyló virágai. De egyre hangosabb, sokszínűbb a madárdal is. Mindenünnen hallatszik a széncinegék „nyitni-kék”-je, búgnak az örvös galambok, hangos, ismételt strófáikkal jelentkeznek a nemrég hazatért énekes rigók, csattognak az erdei pintyek, a bokrok közül a vörösbegyek gyöngyöző, a patakok csobogását idéző éneke hallik. De megérkezett a tavasz az alföldi legelőkre is. „Bé-bic” kiáltásokkal csaponganak a bíbicek, messzire szállnak a piros lábú cankók, godák és pólingok szép nászhangjai, a magasban mezei pacsirták dalolnak, és a nádasok mélyén bummogva szólal meg rejtett életű gémfélénk, a bölömbika. A szajkó énekesmadár, a maga egyszerű módján szokott is énekelni, de a márciusi szerelmes kergetőzés közben adott hangjai legfeljebb különösnek, érdekesnek, szépnek semmiképpen nem nevezhetők. Az erdőkben és a legelőkön felhangzó, napról napra gazdagabb, színesebb kórus azonban gyönyörű, a természet, a teremtett világ egyik csodálatos ajándéka. Ezerszínű lehet az őszi lombszíneződés, szép lehet az a téli nap is, amikor a nagy pelyhekben hulló hó lassan fehérbe öltözteti a határt, de a rügyfakadással, a sárga virágokkal, a fülemülék csattogásával, a tarka pillangókkal és a gólyakelepeléssel érkező tavasz maga a csoda.
