A nedves havat tapostam a Budai-hegyekben, amikor a harkály dobolását meghallottam. A lomb nélkül álló, kopasz fákon nem volt nehéz megtalálni. Egy, a koronában lévő ágcsonkon ült, és csőrével szabályos időközönként hihetetlen gyorsasággal vagdosva maga elé idézte elő a valóban dobpergésszerű hangot. Funkcióját tekintve a dobolás a madarak énekének felel meg, a territórium, a birtokolt terület védelmét szolgálja. Leggyakrabban a hazánkban széltében elterjedt nagy fakopáncsot halljuk. Nemcsak az erdőkben, hanem a parkokban, nagyobb városi kertekben is otthon van, színezete fekete-fehér, lágyéktollai pirosak, a hím tarkóján hasonló színű foltot visel. A harkály később abbahagyta a dobolást és elrepült, helyette az öreg tölgyek irányából a léprigók cserregését hallottam. Európa legnagyobb rigófaja nem vonul, egész évben nálunk van, nyáron férgekkel, rovarokkal, télen főleg a sárga fagyöngy ragacsos bogyóival táplálkozik. A hímek korán, már februárban énekelni kezdenek. A völgy alján messziről barnálló nagy folt jelezte, hogy ott az éjszaka vaddisznók turkáltak, makkot kerestek. A felforgatott avarban szajkó ugrált és kutatott táplálék után, de amikor észrevett, hangos vészkiáltással odább röppent. Egy ágra ült, fejtollait kissé felborzolta, majd egy utolsó, recsegő kiáltással elrepült. Fehér háta még felvillant néhányszor a fák között, aztán eltűnt. Kóbor cinegecsapat érkezett, hintáztak az ágakon, ketten leszálltak a disznók feltúrta avarba, és ott keresgéltek. A városban, ahol a hőmérséklet néhány fokkal mindig magasabb, már énekelni is hallottam őket. A Margitszigeten és a Népligetben felhangzó vidám „nyitni-kék” a tavaszt idézte. Ugyanott hangosan füttyögtek és „vi-vi-vivi-vi” kiáltással búcsúztatták a telet a csuszkák, a szarkák pedig olyan palávert rendeztek, amelyet általában csak márciusban szoktam látni. Tucatnyi hosszú farkú, elegáns madár ült és ugrált a magas fák koronájában, néhányan ide-oda kergették egymást, közben szakadatlanul csörögtek. Láthatóan nagyon jól érezték magukat. A Népliget ostorfáin egy csapat fenyőrigót láttam, fürge mozdulatokkal csípték le egyik bogyót a másik után. Közben folyamatosan hallatták jellegzetes „sak-sak” hangjaikat. Érdekes, hogy idén, bár az ostorfák ágai bogyókkal zsúfoltak, csak kisebb csapatok érkeztek, a többszázas vagy akár -ezres tömegek, talán a viszonylag enyhe idő miatt, egyelőre elmaradtak. Távolabb zöld küllő kiáltott tavaszi hangján. Ezt a szép harkályt egész évben lehet hallani, de aki ismeri, tudja, hogy a tavaszi, nászidőben hallatott kiáltása, bár hasonló, mégis más, mint amit ősszel vagy kemény téli időben hallunk tőle. A dél felől érkező langyos áramlatok rá is hatással vannak. A napokban a Gellért-hegyen kedves élményem akadt. A komor, szürke felhők közül rövid időre előbukkant a nap, langyos sugarai bearanyozták a hegyoldalt, és egy fekete rigó a bokorban alig hallhatóan fuvolázni kezdett. Narancssárga csőre csukva volt, fekete tollait kissé felfújta, szeme vidáman csillogott, csak a torka finom lüktetésén látszott, hogy énekel. Megálltam és hallgattam. Csupán néhány percig dúdolgatott, mintegy önmagának, aztán, talán mert a nap újra a felhők mögé bújt, elhallgatott. Csendben üldögélt egy darabig, mint aki a tavaszig hátralévő napokat számolgatja, aztán elrepült. Utána néztem, és önkéntelenül én is számolni kezdtem.
