Garančát egyesek hűvösnek tartják, részben északi típusú szépségére utalva, ám e kritika forrása inkább abban keresendő, hogy kivételes művészi intelligenciával rendelkező énekesnőként a szerepeket saját habitusára formálja. Hiteles, mert nem akar olyannak látszani, amilyen sosem volna, pontosabban úgy lesz más, hogy közben nem tagadja meg önmagát. Kiváló hangi és színészi adottsága, perfekt énektechnikája minden elhangzó részletben megmutatkozik. Dinamikus, világos tónusú „bel canto mezzójával” játszva, hihetetlen önkontrollal, de természetes közvetlenséggel, belülről építi fel az áriákat. Egy pillanatra sem él vissza erejével, nem rendez idő előtt öncélú tűzijátékot, kellő érzelmi hangoltsággal „adagol”, hogy hatásos dinamikai fokozással jusson el a zenei csúcspontokig. Mindezen erények demonstrációjaként szólalt meg előadásában Csajkovszkij Az orléansi szűz című operájából a szent küldetésére ébredő Johanna ábrándosan induló, vívódó „monológja”; Delila bűvölő Csókáriája Saint-Saëns Sámson és Delilájából, illetve egy – a francia romantika összetettségét felvillantó – dekoratív ritkaság: Belkis áriája a Gounod által jegyzett Sába királynőjéből. Az est hátralévő része a spanyol kolorit jegyében zajlott. (Leszámítva a harmadik ráadást, Lauretta áriáját Puccini Gianni Schicchijéből, amely megmutatta, hogy Garančának az sem esik nehezére, hogy átruccanjon egy másik hangfajba, a lírai szoprán szerepkörbe.)
A Carmen igazán biztos terep számára; világszerte Bizet zenedrámájában aratta eddigi legnagyobb sikereit. Kétségtelen, hogy Garanča „szőke cigány lánya” nem szokványos jelenség. Bécsben, Franco Zeffirelli klasszikus rendezésében különösen nagy feltűnést keltett; de egy biztos: nincs olyan „mediterrán” pályatárs, aki ma meg tudná közelíteni. Habanera, Seguidilla, Kártyaária, Cigánydal – mindössze e négy slágerszámból és az opera örökzöld zenekari előjátékaiból állt össze a Carmen „keresztmetszete”. Garančának ennyi elég, hogy teljes képet adjon a figuráról. Nyoma sincs nála a Carmenekre jellemző femme fatale kényszerességeknek: nem kezd kézfejforgató suta flamencózásba, nem próbál topogni-trappolni, hogy spanyolosnak tűnjön. Kerüli a csábos pillogást, a kígyózó túlmozgást és a „dörgölőzést”… – vagyis lényegében mindent elhagy, ami külsőséges és sematikus. Mégis. Erotika, szabadságvágy, sorsszerűség sugárzik puszta jelenlétéből, beszédes hangulatváltozásaiból. Csípőre tett kéz, dac, félmosoly, egy egyszerű kaján vállrándítás… – és minden a helyén. A Cigánydal első szakaszát ülve énekli, laza eleganciával, lefojtott-vibráló energiával. A harmadik strófa eszeveszett tempója, eksztatikus pörgése maximumig vitt fokozás, ám a hang szépsége változatlan, a díszítőelemek-hajlítások nem vesznek az őrületbe, sértetlenül, gyöngyként peregnek… Ráadások: a virtuozitást és a humort ötvöző Carceleras Ruperto Chapí egyik zarzuelájából; a népszerű Granada és kakukktojásként az említett Puccini-ária. A győzelem teljes: Garanča megnyerte magának a magyar publikumot is.
Kirill Petrenkót ugyancsak bécsi előadásokban ismertem meg: 2004-ben emlékezetes Rigolettót vezényelt a Staats-operben, 2008-ban pedig egy frenetikus Katja Kabanovát a Theater an der Wienben. Az Omszkban született orosz dirigens időközben a Wagner-kultusz fellegvárát, a bayreuthi Festspielhaust is bevette, ahol 2013 óta a Ringet vezényli. A Bajor Állami Operaház zeneigazgatója „saját zenekarával”, a Bayerisches Staatsorchesterrel érkezett a Művészetek Palotájába. (A bajorok 2008-ban Kent Naganóval vendégszerepeltek ugyanitt.) Már az első percekből kiderül, hogy milyen kényes-igényes zenei minőséget képvisel az élvonalbeli német együttes. La Valse: a bécsi keringő „apoteózisa”. Ravel tánckölteménye a semmiből indul. Nem is tudjuk, valójában mi szól és merről: valami távoli zúgás, halk zörgés, rebegés a húrokon. Aztán közeledünk: a homályos gomolygásból kibontakoznak egy valcer hangfoszlányai, a zárás fényözönös és bombasztikus. Ezen az estén amúgy is nagy szerep jut a népes ütős szekciónak. Hartmann – Giraudoux drámájának szövegrészleteit felhasználó – befejezetlen alkotása, a Szodoma és Gomora XX. századi apokaliptikus látomás. A Christian Gerhaher izgatott-rezignált bariton( és prózai) szólójával elhangzó mű néha Bartók Mandarinjára emlékeztet, máskor hitchcocki hangulatú filmzenéket idéz. Berlioz Fantasztikus szimfóniája tényleg fantasztikusra sikerül. A kísérletező, újító, megalomán francia komponista szélsőségei maradéktalanul feltárják egy zenekar képességeit. Petrenko rokonszenves művész, kedélyes bábfigurára emlékeztető mozgékony karmester, aki nem széles, hullámzó mozdulatokkal vezényel, hanem magasra nyúlva, fel-lemozgatott karokkal, nagyokat szökdelve. Egyértelmű jelzéseit látható figyelemmel követi az érzékenyen reagáló német együttes. A hatás pedig lenyűgöző, még akkor is, ha ez a koncertprogram, ez az este kevésbé a megindító katarzisról, inkább a „látványos” hangszerbemutatóval egybekötött kivételes akusztikai élményekről szólt.
