A fogyasztói társadalomban mindig azt halljuk, és szócsöve, a média folyamatosan azt sugallja, hogy soha semmivel ne legyünk elégedettek, mindig többet és többet akarjunk. Ha nem vigyázunk, akkor így naponta hajthatjuk a „hedonista mókuskereket”. Ráadásul a férfiak elé olyan nő-, a nők elé pedig olyan férfiideált állítanak, amelyek a valóságban nem is léteznek. Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy házastársunkat is a külvilág által kínált, felszínes értékrend szerint ítéljük meg. Társadalmi nyomás alatt vagyunk, amely az embert tárgyiasítja. A házasság mindennapjaiban ez úgy jelentkezik, hogy természetesnek vesszük mindazt, amit a társunk értünk tesz. A másik veszélyforrás, hogy olyan elvárásokat támasztunk vele szemben, amelyeket nem lehet teljesíteni. Így sodorjuk bele magunkat az elégedetlenségbe.
Az ókori bölcs, Epiktétosz mondta, hogy az embert nem a tények teszik tönkre, hanem a tényekről kialakított véleménye. Nem feltétlenül azért romlik el a házasság, mert valami helyrehozhatatlan történt. Ha egy torz üvegen keresztül látjuk a kapcsolatunkat, és ennek megfelelően alakítjuk ki a véleményünket, akkor biztosan tévedni fogunk. A feleség nem mosogat el mindennap, túl sokat beszél telefonon, a férj sokat dolgozik, nem segít eleget. Mindezt megélhetjük úgy, hogy biztosan engem utasít el, már nem számítok neki. Pedig nem ez a valóság. Ez csak az én véleményem a valóságról.
Az elégedettség azt is jelenti, hogy elfogadjuk: földi életünkben lesznek hiányosságok. A házasságban, a házastársban is. Tökéletes soha nem lesz, de ahogy múlik az idő, egyre jobb lehet. Ez nem csak a házastársakra vonatkozik. A párkeresésnél is fontos, hogy ne támasszunk túlzott elvárásokat.
Ugyanakkor az elégedetlenség nem feltétlenül helytelen. Ha az a problémánk, hogy a kapcsolatunk nem elég bensőséges, akkor az elégedetlenségünk a fejlődés motivációja lehet. Ám nagy kérdés, hogy merre keressük az ellenszert. Kimenekülünk a házasságból, vagy vállaljuk sebezhetőségünket, és leülünk társunkkal megbeszélni gondjainkat. Ha csak fájdalomcsillapítót keresünk, az egyszerűbb lesz, mint szembenézni a valósággal. Nekünk mégis inkább ez utóbbit kellene választanunk.
Lényeges, hogy legyen egyéni értékrendünk, amely meghatározza, hogy mi a fontos számunkra. A megelégedettség alapja ugyanis a helyes értékrend. De az is fontos, hogy velünk azonos elveket valló emberekkel, házaspárokkal, családokkal vegyük körbe magunkat. Ők nem csak akkor tudnak segíteni, amikor bajban vagyunk. Ha igazán őszinte velük a kapcsolatunk, akkor figyelmeztetni fognak bennünket akkor is, ha rossz útra tévedtünk.
A keresztény ember számára az elégedetlenség ellentéte nem egyszerűen a megelégedettség, hanem a hálaadás. Mire jó a hálaadás? Elsősorban Isten jelenlétébe helyez bennünket. Önközpontúság helyett Krisztus-központúvá tesz. Függetleníteni képes bennünket a követelőző világtól. Másrészt a másik emberhez fűződő kapcsolatunkat is más dimenzióba helyezi. Képesek vagyunk általa arra, hogy rácsodálkozzunk a másikra. Neurológusok szerint a hálaadásban ellazul az idegrendszer, oldódik a szorongás. Az is tapasztalat, hogy a hívő ember sokkal könnyebben tudja megoldani a problémáit, mint az, aki életét nem Isten előtt éli. Ahogy a Filippi levél fogalmaz: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál különbnek” (Fil 2,3). „Elégedett akarsz lenni? Ki akarod mondani szívből, hogy vele megelégszem? Tartsd magadnál különbnek a társadat!”
