Balás Béla kaposvári püspök néhány paptársával kisbusszal indult a pécsi taizéi találkozóra. A főpásztor két évtizede is részt vett e különleges élményt jelentő eseményen, ám akkor annyian voltak, hogy nekik már csak egy parasztházban jutott hely, s bajóti plébánosként a mecseki porta istállójában aludt – szívében örömmel. Hatszor járt Taizében, s Roger testvér halálakor torokszorító nekrológgal emlékezett a taizéi ökumenikus közösség alapító perjelére lapunk hasábjain. – Ünnepelni mentem október 23-án a pécsi sportcsarnokba a taizéi imára – mondta a főpásztor. – Istennek köszöntem meg a magyar forradalmat és az ezeréves egyházmegyét. Eszembe jutott a húsz évvel ezelőtti kegyelem, amikor mi, akkori vidékiek már nem fértünk el a városban, ezért a mecseki erdőkben töltöttük az éjszakát. Jártuk a zsúfolt templomokat, és részesültünk abban a békében, amit a világ nem adhat. A mostani estén megtaláltam ismét ezt a békét, sőt többet, a reményt. A négy fiatal, hófehér ruhás szerzetes mellett mi néhányan, „fekete” méltóságok szinte eltűntünk a fiatalok tengerében. Letérdeltünk, leborultunk a kereszt előtt, majd udvariasan hátrébb léptünk a székeinkkel, mert a fiatalok térden állva „rohamozták” a középre fektetett keresztet. Többször jártam a taizéi testvéreknél, ismerem őket, és tudom, tapintattal, elszántan közelednek mindenki felé. Gondosan őrzik a közös keresztény kincseket, és mennek az elveszettek után. Mi pedig közben visszaállítjuk óráinkat, és ügyelünk a szabályainkra… Balás Béla, mint megjegyezte, jelzést kapott: „A megoldás nem előttünk van, de nem is mögöttünk található. Csakis ott és akkor fedezhetjük fel, amikor befogadjuk Isten eleven szavát és aszerint is élünk.” A kaposvári főpásztor másnap egy szülői lelki nap vendége volt Nagykanizsán. A zsúfolásig telt közösségi házban többek közt beszámolt a zűrzavarból a csendbe szólító pécsi találkozóról is, annak egyszerű eleganciájáról, s a mindig „tapintható” kegyelemről.
Lőrincz Sándor
Együtt megtapasztalni Isten közelségét
Szüleim részt vettek az első pécsi taizéi találkozón, amelyre tizenötezer fiatal érkezett. Most, húsz évvel később nagyrészt az ő befolyásukra mentem el egy előkészületi megbeszélésre. Mivel nem túl sokat tudtam a találkozóról, úgy gondoltam, hogy ott majd biztosan megtudok mindent részletesen. Eleinte nem is gondoltam arra, hogy szervezőként vegyek részt a rendezvényen, de mire „felébredtem”, már beosztottak az egyik plébániához. Utólag elmondhatom, hogy csak pozitív dolgokat tapasztaltam meg. Talán az esti imádságok voltak rám a legnagyobb hatással, amikor kétezer fiatal együtt imádkozik, együtt énekel és együtt tapasztalja meg Isten közelségét. A kiscsoportos beszélgetések is nagyon tetszettek, bár én egy másodperccel a csoportok beosztása után tudtam meg, hogy az egyiket nekem kell vezetnem, de szerencsére az ottlévők segítettek. Megismerhettük a különféle országokból vagy Magyarország más városaiból (jómagam pécsi vagyok) jött fiatalokat és gondolataikat a világról és az adott témáról. Ezek a találkozók szerintem azért is fontosak, mert más keresztény egyházba tartozó emberekkel is megismerkedhetünk. A pécsi találkozó megerősített azon az úton, ahol eddig is járni próbáltam, és megszilárdult bennem a meggyőződés, hogy csak rajtunk, fiatalokon múlik, hogyan alakul a holnap egyháza.
Schmidt Márta
Krisztus összegyűjt minket
Az idei találkozó alkalmával rendkívül sok odafigyelést és szeretetet tapasztalhattam. Nagyon kedves, vendégszerető családnál kaptunk szállást és teljes ellátást a találkozó idejére. Vendéglátóinkkal húsz éve ismerkedtek meg szüleim, az előző 1989-es pécsi találkozó alkalmával, amikor az efféle keresztény mozgolódás igen nagy dolognak számított: a szüleim három hónappal a találkozó előtt leköltöztek Budapestről Pécsre, hogy segítsenek az előkészületekben. Az idei program nem tért el a taizéi találkozókon megszokottaktól. Családoknál reggelizhettünk, majd imaóra következett azon a plébánián, ahova a vendéglátóink tartoznak. Mi a pécsi pálos templomba jártunk, ahol a vasárnapi szentmiséket egy nagycsaládos közösség teszi igazán élővé. Húsz éve összetartanak, már a második generáció is „jelen van”, több mint száz gyerekkel és fiatallal. Az imaóra után kiscsoportos beszélgetések következtek az evangéliumról. A beszélgetés végén a pécsi sportcsarnokban vettünk részt a nagy közös déli imaórán, amelyen a taizéi közösség szerzetesei is jelen voltak. A délutáni, szabadon választható programok úgynevezett műhelyfoglalkozásokból álltak. Engem a cigánypasztoráció kérdései foglalkoztattak, erről érdeklődtem. Az esti ima szintén a sportcsarnokban volt. Mindkét este felemelő élmény volt részt venni a kereszt előtti hódolat „eseményén”. A csarnok legvégéig állt a sor a földre helyezett kereszt előtt. Egyszerűen láthatóvá vált, hogy Krisztus az, aki összegyűjt minket.
Bálint Jakab
