A főváros lakói ezen a szép sugárúton, de a város más utcáin, terein is rendszeresen találkoznak felvonulásokkal, különböző rendezvényekkel. „Jézus útját járó emberként vonulunk végig a Hősök teréig, de családom zarándoklata egyúttal engesztelés is azért a – sokak számára megütközést keltő – harsányságért, aminek évről évre tanúja lehet ez az útvonal – mondja Kassovitz Artur, aki feleségével és gyermekeivel Óbudáról érkezett a keresztútra. Szabó Gáborék is leszálltak motorjukról, hogy az Oktogontól már gyalog kövessék a keresztfát. Tatáról érkeztek, hogy erőt merítsenek, mert „az ember újból és újból csak Istenben keresheti a megoldást, egyébként csak magát sirathatja”. „Így könnyű” – próbálok viccelődni egy anyukája karjában pihenő kisgyerekkel. Mosolyog, de helyette a szép, szelíd arcú fiatalasszony válaszol. „Később, ha megszokja ezt a sok embert, majd bátorságot merít, és gyalogol velünk. A tavalyi keresztúton is ez történt, amikor én voltam Mária, Jézus anyja a mi helyi kálváriánkon, a Szent Keresztplébánián” – mondja Dubainé Karolina asszony. – „A Regnum Christi közösség tagjai vagyunk mindketten” – folytatja a férje, de közben tekintetével átöleli három gyermekét is. Talán erről a tekintetről szólt Karolina imája a kereszt alatt… „Uram, tudjuk, hogy tekintetünk nap mint nap találkozik veled a gyermekeinken keresztül is… Legyen nyitott a szívünk arra, hogy családunk bajait el tudjuk fogadni, adj erőt nekünk a mindennapi szenvedésekhez!” Miközben tovább ballagunk, arra gondolok, hogy ez a fohász az én torkomból is kiszakadhatott volna. Ahogy hallgatom a stációk imáit, egyre nagyobb bizonyossággal tudatosodik bennem, hogy – hol asszony-, hol férfihangon – én szólok minden útkereszteződésnél, s habár az életünk más-más vágányon halad, de a problémáink ugyanazok. „Mert nap mint nap keresztre feszítenek bennünket. És ez nem elég. Szögeket szúrnak belénk. Házastársunk, gyermekeink, szomszédaink, munkatársaink, a főnökünk és saját magunk. Nap mint nap újra megfeszülünk, …rohanva az iskolába, óvodába, rettegve a munkánkért, rettegve a megélhetésünkért, családunk, gyermekeink létbiztonságáért küzdve… De feltekintve a Megfeszítettre, látva szenvedését, reményt kapunk, s ez az igazi isteni irgalmasság.” „Utad, Jézus veled járjuk…” – visszhangzik bennem az ipolybalogi kórus éneke. Róma, Bécs és még ki tudja, hány felvidéki, erdélyi, magyarországi település után a budapesti keresztútra is eljöttek, hogy énekhangjukkal szolgálják az Urat. Miközben autók suhannak el mellettünk, némelyikük, tán helyeselve ránk dudál, példamutatásra, mások megsegítésére, kitartásra, megtisztulásra biztatnak az imádságos szavak. Ott, ezen a délutánon minden asszony valamiképpen Mária vonásait viselte, s minden férfi arcán érezhette Veronika jó szóból, hallgatásból vagy akár csak a másik csöndes jelenlétéből szőtt kendőjét. A Hősök terén megtartott szentmisét P. John Simoneau mutatta be. Krisztus légiósa arra bátorította a híveket, hogy nézzenek fel a keresztre, s Krisztus mellett másnak is mondják ki a szót, hogy „szeretlek”…
