ENIKŐ: Valóban távol van a misék megszokott világától (bár valószínűleg valamennyien teli templomokban is éreztük már magunkat elveszettnek): dübörögnek a hangfalak, villódznak a fények, tombolnak a fiatalok. „Az LZ7 nyomja az ütemet, a basszus meg a pincénél is mélyebbre megy…” – szól az egyik brit együttes dalszövege. Ennek hallatán megrökönyödik az ember, az biztos, de lassanként akarva-akaratlanul is átveszi a ritmust, s táncolni, énekelni kezd. Vajon mindennek nincs köze az egyházhoz? Nem lehet, hogy annak egy másik, sokak számára még ismeretlen oldaláról van szó? S miért baj az, ha a keresztény fiatalok is buliznak – kulturáltan, alkohol és drog nélkül?
PÉTER: Egy régi kedves ismerősöm az előbb megkérdezte: „Miért ülsz úgy, mint egy Buddha-szobor? Legalább néha tapsolhatnál!” Csakugyan nem igazán találom itt a helyemet. Pedig nagy örömmel nézem, ahogy a többiek táncolnak, szívmelengető látnom a hitnek ezeket az elementáris megnyilvánulásait. Bár beköltözhetnének a templomainkba is! Evangélikus mintára miért ne lehetnének nálunk például jazzmisék? Bajom nem a közönséggel (?), hívekkel (?) van, hanem azzal, hogy a rendezvényt nem tudom hová tenni. Túl harsánynak, kiszámítottnak, túl profinak érzem. Az a sanda gyanúm támadt, hogy valójában csupán címke itt a kereszténység, amelyet egy popkoncertre ragasztanak.
ENIKŐ: „Szeretitek Jézust? Nagy tapsot Jézusnak!” Az ilyen „közönségélénkítő” felkiáltások számomra is erőltetettek, az európai kereszténységtől idegenek. Ugyanakkor egyes együttesek produkciói valóban őszintének, hitből fakadónak tűnnek. Különösen Tim Hughes és a Worship Central egy-egy dala ragad magával. Megdöbbentő és elgondolkodtató látni, micsoda átéléssel énekelnek ezek a brit fiatalok. De vajon tényleg ekkora a hitük? Szentekként állnak a színpadon, vagy csak tudják, mi kell az embereknek?
PÉTER: Attól tartok, akiket látunk, csupán a popzene egy speciális szegmensét képviselik: mélyen hívő ugyanúgy lehet köztük, mint „iparos”. Ki lát az emberek szívébe? És másként hangzanak ugyanazok a dalok Nyugat-Európában, mint nálunk. Ott nagyságrendekkel több hasonló zenekar van, a keresztény pop szervesebben a kultúra része. Engem kifejezetten zavar, ha egy előadó direkt módon evangelizál. Tolakodónak, kulisszahasogatónak érzem a hittel, Jézussal, bűnbánattal operáló, megtérésre felszólító produkciókat, attól függetlenül, hogy őszinte hitből fakadnak-e, vagy csupán a műfaj elmaradhatatlan kellékei. Az is gondom ezekkel a dalokkal, hogy a hitről csak egészen leegyszerűsített üzeneteik vannak.
ENIKŐ: S vajon tetszik-e Istennek az ilyesmi? S melyik jobban: az orgonás mise vagy a basszusgitáros? Mivel ő a szíveket vizsgálja, valószínűleg mindkettő „belefér” neki, de az LZ7-t látva azt gondoltam: na, ez még nála is biztosan kicsapja a biztosítékot. Ám aztán arra jutottam, van abban valami, amit a brit „fenegyerekek” csinálnak: „keresztény partihiphopot” játszanak, és középiskolákba látogatnak el, hogy zenéjükkel hirdessék az evangéliumot. Akárhogyan is, meglehet, hogy épp ez kell a mai fiataloknak, ennek hatására mozdulhat meg bennük valami: keresztényként nem feltétlenül kell besavanyodni, nyugodtan lehet örülni, mulatni.
PÉTER: Igen, ez jó üzenet. Fontos, hogy senki ne érezze úgy: ha bulizni megy, az csak valami „világi”, eleve bűnös, elítélendő dolog lehet, amire az egyház rossz szemmel néz. És annak tudatosítása is fontos lenne, hogy nem a bezárkózás a helyes hozzáállás, a világ nem egy félelmetes idegen, akivel jobb nem találkozni este nyolc után. A világ a feladatunk, szüksége van ránk és a kereszténységre. Jobb helyet csinálhatunk belőle. Testvéribbet, közösségibbet, befogadóbbat. Az este legmeghatóbb pillanata számomra az volt, amikor két sorral fölöttünk táncoló cigány testvéreinkre tévedt a tekintetem, majd a műsorvezető ezt mondta: „Itt ma nem számít, honnan jöttél, milyen nemzetiségű, gazdag vagy szegény, jobb-, baloldali vagy liberális vagy, mert mindannyian egyek vagyunk Krisztusban. Egymáshoz tartozunk, egy test vagyunk. Ő – és csakis ő – képes egyesíteni Magyarországot.”
ENIKŐ: Engem Philip Yancey amerikai író, újságíró tanúságtétele fogott meg, az a gondolat, hogy hagyjuk figyelmen kívül a „nagy képernyő” üzenetét, amely azt sugallja, csak a pénz és a szépség számít, s hangolódjunk rá a „kis képernyő” üzenetére, Krisztus evangéliumára – és akkor Magyarországon forradalom tör ki. Igaz lehet, hogy bármilyen „nyersanyagot” vegyen is a kezébe, Isten csodálatos művészi alkotást tud belőle létrehozni, s belőlünk is kihozza a legjobbat. Ahogyan Matt Redman említette: Isten előtt állva csak ennyit tudunk majd mondani: „Wow!” Táncoló-tomboló nemzedék vagyunk, s ez nem feltétlenül jelent rosszat.
és Kiss Péter
Fotó: Nehézy László, Sebestyén Gábor
