Első helyen szerepel a személyes találkozás a minket üdvözítő Jézus szeretetével (EG 264–267). Egyesek talán úgy vélik, sablonos és közhelyes ez a gondolat, hiszen minden hittankönyvben, a lelkiségi irodalom számtalan termékében találkozunk ezzel az egyszerű elvvel. Ám ha őszinte és józan önvizsgálatot tartunk, be kell ismernünk, mégsem olyan magától értetődő egyházunkban, közösségeinkben az, hogy a megkereszteltek személyesen találkoznak az Úrral. Ferenc pápa írja: „Szükségünk van arra, hogy minden áldott nap könyörögjünk, kérjük az ő kegyelmét, hogy megnyissa hideg szívünket, és fölkavarja langyos és felületes életünket” (EG 264). Miért fontos ez? Mert a hit megélése és az evangelizáció soha nem elméleti kérdés. Itt radikálisan arra van szükség, hogy tapasztalatról legyen szó. Mi nem azt hirdetjük, amit tudunk, hanem azt, „amit láttunk és hallottunk” (1Jn 1,3). „Ezért sürgősen szert kell tennünk a szemlélődő lélekre, ami lehetővé teszi, hogy naponta felfedezzük: olyan kincs letéteményesei vagyunk, amely emberibbé tesz, segít, hogy új életet éljünk. Nincs semmi jobb, amit átadhatnánk másoknak” (EG 264). Az egyház nem emberbaráti szervezet, hanem az üdvösség személyes tapasztalatának befogadója és továbbadója.
Ha eljutunk az Istennel való találkozás és kapcsolat ilyen elevenségére, akkor ez élő és személyes közösséggé kell hogy kovácsoljon minket. Meg kell ízlelnünk a lelki örömöt amiatt, hogy nép vagyunk (EG 268–274). Sír az ember szíve-lelke, amikor azt látja, hogy egyesek számára a személyes istenkapcsolat valójában nem mást jelent, mint szélsőséges individualizmust, a négyszemköztiség vágyát az Úrral. Ima, lelkivezetés, gyónás: mind-mind álca ahhoz, hogy végig önmagunkkal foglalkozhassunk. Az önmaguk körül keringő egyénekben minden eltorzul: a lelkiség helyébe emberarcú önelemzés lép, az önelvesztés helyébe az önkiteljesítés vágya, az imádság és elmélkedés helyébe a spirituális önmagunkkal foglalkozás. Így nem lehet hinni, nem lehet hivatást betölteni, nem lehet Istenhez kapcsolódni! A hitünk nem rólunk szól. A lelkünk nem a mi javunkra kapja a kegyelmeket. Az életünk nem önmagunkért van! „Éppen ezért, amikor átéljük annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá, kitágítjuk a bensőnket, hogy megkaphassuk az Úr legszebb ajándékait. Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban” (EG 272). A radikális másikra irányulás nélkül évtizedeken át toporoghatunk egy helyben. Örömmel elveszíteni önmagunkat, népként létezve élni: ez a növekedés és a boldogság útja!
