Sokféle magányunkat olykor még embertársak sem tudják feloldani. Elfelejtjük, hogy élhetünk ugyan bármily szerető közösségben, életünk lényeges döntéseiben és végső pillanatában mégis egyedül kell Isten színe elé állnunk, és viselnünk a felelősséget. Még arra sem hivatkozhatunk – tudjuk –, hogy Jézus „a mi utcánkban tanított”.
Van jótékony, termékeny magány is, amelyre mindnyájunknak szüksége van. Rá kell nevelnünk magunkat. Jézus azért jött, hogy megkeresse a magányos, elveszett bárányt. Azt ígérte, hogy nem hagy árván minket. Egyedül ő tud kiragadni bennünket a magányból. Arra tanít, hogy ne mások felénk irányuló szeretetét várjuk, hanem mi találjuk meg az utat rajta keresztül másokhoz is.
Magányosságunk a találkozás nagy lehetősége. Önmagában már az is enyhítheti, hogy elkezdünk azon gondolkodni: környezetünkben kinek tehetnénk valamit, aminek örülne. Idősen, betegeskedve is lehet – mondjuk egy telefonhívással, jó szóval – örömet szerezni másoknak. Találjuk ki, hogyan!
Tagashi Nagai orvosprofesszor, a hirosimai atombomba egyik katolikus áldozata állapotának fokozatos romlása ellenére is mindig megtalálta a módját, hogyan szolgálhat.
Nagyszerű életpéldáját annak idején Sík Sándor remek konferenciabeszédéből és a Vigiliából, a sötét ötvenes években ismerhette meg a magyar katolikus társadalom. Amíg írni tudott, könyvet írt életéről és betegsége tüneteiről. Később már csak szavaival segíthette embertársait. Aztán már csak csendes imája és áldozata maradt, de soha nem adta fel.
Az evangéliumokból tudjuk: Jézus időről időre magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék. Az imában való találkozás Istennel ugyancsak a magány nagy lehetősége. Szent Pál így ír római fogságáról: „Senki sem állt pártomra. Mindenki cserbenhagyott. Ám az Úr pártomra állt.” Amagány az emberekkel és Istennel való találkozás előszobája lehet. tudjuk -, hogy Jézus „a mi utcánkban tanított”.
Van jótékony, termékeny magány is, amelyre mindnyájunknak szüksége van. Rá kell nevelnünk magunkat. Jézus azért jött, hogy megkeresse a magányos, elveszett bárányt. Azt ígérte, hogy nem hagy árván minket. Egyedül ő tud kiragadni bennünket a magányból. Arra tanít, hogy ne mások felénk irányuló szeretetét várjuk, hanem mi találjuk meg az utat rajta keresztül másokhoz is.
Magányosságunk a találkozás nagy lehetősége. Önmagában már az is enyhítheti, hogy elkezdünk azon gondolkodni: környezetünkben kinek tehetnénk valamit, aminek örülne. Idősen, betegeskedve is lehet – mondjuk egy telefonhívással, jó szóval – örömet szerezni másoknak. Találjuk ki, hogyan!
Tagashi Nagai orvosprofesszor, a hirosimai atombomba egyik katolikus áldozata állapotának fokozatos romlása ellenére is mindig megtalálta a módját, hogyan szolgálhat.
Nagyszerű életpéldáját annak idején Sík Sándor remek konferenciabeszédéből és a Vigiliából, a sötét ötvenes években ismerhette meg a magyar katolikus társadalom. Amíg írni tudott, könyvet írt életéről és betegsége tüneteiről. Később már csak szavaival segíthette embertársait. Aztán már csak csendes imája és áldozata maradt, de soha nem adta fel.
Az evangéliumokból tudjuk: Jézus időről időre magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék. Az imában való találkozás Istennel ugyancsak a magány nagy lehetősége. Szent Pál így ír római fogságáról: „Senki sem állt pártomra. Mindenki cserbenhagyott. Ám az Úr pártomra állt.” A magány az emberekkel és Istennel való találkozás előszobája lehet.
