A hírvivő, a kiváló muzeológus, etnográfus, könyvtáros, helytörténész, író, költő, a Kálmán Imre Emlékház egykori igazgatója már odafenn hallgatja a világhírű operett szerző melódiáit, akinek családjával oly szoros kapcsolatot ápolt. Matyikó Sebestyén Józsefnek nagy érdeme van a Kálmán Imre-kultusz életben tartásában, Siófok és a környék históriájának megismertetésében, a helyi zsidóság történetének feltárásában, Balatonfüred művelődéstörténeti, irodalmi vonatkozásainak összegyűjtésében. Nehéz röviden felsorolni mindazt, ami az életet jelentette számára. Szenvedéllyel gyűjtött, írt, szerkesztett, tárlatot vezetett, kiállítást nyitott meg. Tárgyalt és lobbizott a jóért, azt hirdetve: a múltból ismerhető meg a jelen, ezért akinek Isten tehetséget adott szűkebb környezete értékeinek feltárására, feldolgozására és bemutatására, az nem lehet felelőtlen: körmeszakadtáig ki kell tartania vállalt feladata mellett, ezzel is szolgálva a hazáját.
Cikkek, tanulmányok, kötetek sora jelzi tevékeny életét, amely most lezárult. Néhány éve a betegség kényszerítette kalodába, de talpra állt, s bízott a folytatásban. Az égi főszerkesztő azonban magához kérette. Hóna alatt ott lapult első verseskötete, a Nádasok zsoltára, Varga Imre szobrászművész tusrajz-illusztrációival, de utolsó könyve is, a tavaly megjelent Takarónk a csillagos ég című, amelynek egyharmadában az általa gyűjtött apokrif imákat és az andocsi búcsúénekeket olvashatjuk. Az előszót író barát, Juhász Ferenc így fogalmazott: Matyikó Sebestyén József nagy szolgálatot tesz azzal, hogy a maga lét-térképén gyűjti össze ezeket az Isten-Szűzanya-Jézus virágokat. Ezt a fényillatú rózsakertet. Ezt a vérizzást, amelynek pirosa, mint a szemgolyó-érhálózata, a látás rubintja.
Siófok ismert alakja – akinek írásai az Új Emberben is megjelentek – a nyáron hatvanhárom éves lett volna. Halálhíre futótűzként terjedt szerte a megyében, az országban. A balatoni költő – ahogy Juhász Ferenc nevezte – itt hagyta köztünk örökségét, baráti paroláját, intelmeit, verseit, amelyek „tele vannak nevekkel, ajánlásokkal, Krisztusi idézetekkel”. A számos díjjal elismert szerzőnek örök takarója lett a csillagos ég.
Búcsúzzunk tőle Vasra vert fohász című versével: Gyanútlanul a mennyországban, / ebben a vasra vert szélfútta hazában, / üveges szemekkel szántani-vetni / születni, élni, halni. Menni. // Végül is minden magányos játszma / körös-körül a rajzolt szürkületben, / kifeszítve fölénk Isten umbellája / halálon túli fegyenc-fegyelemben. // A világítótorony Isten gyertyája, / csukott szemmel oda az árnyék. / Diófák és szőlők rendjelei között / a szőlőből bor lesz, vers és ajándék.
