Szupercsavargó

1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, apja a NASA mérnöke volt, és meglehetős anyagi biztonságot nyújtott családjának. Chris és húga, Carine apjuk második házasságából született, furcsa módon azonban korábbi nejétől is lett egy újabb gyermeke. Chris rájött erre, és ettől kezdve úgy érezte, becsapták; többé nem tudta tisztelni apját. Talán azért is választott álnevet: Alexander, a „Supertramp” (Főcsavargó) nevet használta utazásainál.

 

Chris McCandless az egyetem elvégzése után egyszer csak eltűnt szem elől. Bankbetétjét, huszonötezer dollárt jótékony célra adta, és a legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Először stoppal bejárta Észak-Amerikát, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és öt kiló rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Családjának egészen addig fogalma sem volt arról, hol van és mi lett vele, amíg maradványai elő nem kerültek a kietlen vidéken. Chris érzékeny fiatalember volt, nehezen alkalmazkodott a modern élethez. Sokat olvasott, kedvence Tolsztoj Háború és békéje és Jack London A vadon szava című könyve volt. Szerette a filozófiát, nagy hatással volt rá H. D. Thoreau, aki a természettel való összeolvadást hirdette. Az 1800-as évek közepe táján kiköltözött a természetbe egy saját kezűleg épített kunyhóba; azt vallotta, hogy a civilizáció rombolja a természetet, és az embert megfosztja attól, hogy figyelmét teljes egészében a lét fontos kérdéseinek szentelhesse; az emberi kultúrának a természethez kell igazodnia.


 

„Olyan sok ember boldogtalan, még sincs bátorsága, hogy változtasson a helyzetén, mert arra nevelték, hogy az életben a biztonság, az alkalmazkodás és a hagyománytisztelet a fő. Ezek persze látszólag megadják a lelki békét, de valójában semmi sem rombolja jobban kalandvágyunkat, mint a biztos jövő. Az emberi szellem éltető ereje a kalandvágy. Az életöröm forrása az új élmény, és ezért nincs nagyobb öröm, mint a folytonosan változó horizont. Az, ha mindennap új és más Nap kel fel számunkra” – vall Chris McCandless egy barátjának írt levelében.

 

Az utolsó ember, aki élve látta, stopposként vitte el a vadon széléig; ott még havas volt a táj. A jó lelkű sofőr ráerőltetett egy pár gumicsizmát meg a szendvicseit, és aggódva hagyta magára. Helybéliként túl kevésnek ítélte a „Főcsavargó” készleteit. McCandless kezdetben mókusra és kacsára vadászott, és otthonosan berendezkedett egy menedékül otthagyott régi buszban, ahol később holtan megtalálták. Könyveibe lelkes sorokat írt, ám az alaszkai természet észrevétlenül foglyul ejtette. Sokkal vadabb és kiszámíthatatlanabb ez a vidék, mint addig gondolta, s ő csak korábbi tapasztalataira, meg egy olcsó növényhatározóra hagyatkozott. „S. O. S. Segítsetek! Megsebesültem, halálomon vagyok és nincs erőm innen elmenni. Teljesen egyedül vagyok, ez nem vicc! Az Isten szerelmére, kérlek, ne menjetek tovább, mentsetek meg! Elmentem bogyót szedni a közelbe, estére visszajövök. Köszönöm, Chris McCandless. Augusztus?” Utoljára ezeket a sorokat írta fel a 142-es számú rozoga autóbusz falára erősítve egy papírlapra. Végül bebújt a hátizsákjába, és örökre elaludt. Pár nap múlva vadászok találtak rá harminckilós, élettelen testére.

 

A szabadság vágya minden emberben benne van, idősebb korban is megmarad, és gyakran érezzük úgy, hogy szívesen leráznánk a kötöttségeket. Szabadulnánk a sokszor fojtogató hétköznapok szürkeségétől. Csakhogy az ember nem sziget, nem élhet egyedül. A tragikus sorsú Chris is rájött erre, csak kicsit későn. Feljegyzései között találták: „A boldogság csak úgy igazi, ha megosztjuk valakivel.”