Egyesek már olyasmit is állítanak, hogy egyenesen a szovjet titkosszolgálat robbantotta ki az eseményeket, hogy megtorolhassa… Különös elgondolás. Korábban október 23. táján úgy „ünnepeltünk”, hogy elővettük ‘56-os újság- és röpcédula-gyűjteményemet, és a hírekhez fűztem személyes emlékeimet. Most már 1956 eseményeinek időrendi kötete van a kezemben, annak segítségével idézem fel, hogyan is kezdődött.
1953. március 5. Bár senkinek a halála sem tréfa, egy korabeli pesti vicc így fejezte ki a diktatúra utálatát: „Meghalt a nagy Sztálin, lehunyta a szemét, a szemét…” Ez az esemény – ugyan nem egyik napról a másikra, de – elindította a kemény diktatúra meggyengülését, Rákosi Mátyás pozíciójának megrendülését, a Nagy Imre nevéhez kötődő, bizonyos engedményeket jelentő program életbe lépését, a recski kényszermunkatábor és más internálótáborok felszámolását. De ez csak előzmény volt, mert a moszkvai vezetők közti hatalmi harcból győztesen kikerülő Hruscsov csak 1956 februárjában tette meg a következő fontos lépést: a XX. szovjet pártkongresszuson elmondta Sztálint leleplező beszédét.
Ekkor már minden héten sorba kellett állni az újságosbódéknál az Irodalmi Újságért, mert cikkei, például a szállóigévé vált Miért nem szeretem Kucserát? című Háy Gyula-írás, egyre ellenzékibb hangvételűek voltak. „Kucsera” a korlátolt, erőszakos funkcionárius figurája volt. – Nagy Imre pedig egyre inkább a „szocialista demokrácia” érdekében őt támogató pártellenzék vezetőjévé vált.
1956 májusától megkezdte nyilvános vitaestjeit a Demokratikus Ifjúsági Szövetség nevű szervezeten belül létrejött Petőfi Kör. A közgazdasági, sajtó-, történész- és más viták egyre nagyobb számú érdeklődőt vonzottak. A sajtóvita például hajnalig tartott, és a ma bankszékházzá szépült tisztiház nem tudta befogadni a közönséget, az utcán is hallgatták a beszélgetést hangszórókon. Bárki hozzászólhatott. Déry Tibor szavait idézem: „Vannak az elvtársak között, akik egy évtized óta hibát hibára halmoznak, de a rövid két hónapja tartó országos bírálat már megfekszi a gyomrukat.” Június végén véget is vetettek a vitaesteknek.
Rákosi Mátyást aztán 1956. július 18-án szovjet intézkedésre a Szovjetunióba vitték, ahonnan 1945-ben ránk eresztették. Elképzelhető, hogy milyen felszabadító érzés volt ez az egész társadalom számára. Ekkor már tíz éve vezényelték az „Éljen Rákosi, éljen a Párt!” jelszót…
Talán a legtöbbet árul el a közhangulatról a Kábel- és Sodronykötélgyár munkásainak negyven kérdése, amely 1956. október 18-i gyűlésükön hangzott el. „Nagy Imre helyzete hogyan fog alakulni, milyen funkciót fog betölteni? Sokan felvetették nálunk a függetlenség kérdését. Ezt vonatkozásba hozzák az előnytelen szovjet–magyar kereskedelemmel és az itt állomásozó szovjet csapatokkal. Mi a helyzet az uránérccel?”, stb. Mintha a műegyetemisták október 22-én fogalmazott tizenhat pontba foglalt követeléseit olvasnánk. A tizenhat pont gépelve már 23-án délelőtt igen sok budapesti telefonfülkére ragasztva olvasható volt. Volt is érdeklődés. A diósgyőri DIMÁVAG dolgozói huszonegy pontban foglalták össze részben a pesti fiatalokéinál radikálisabb követeléseiket.
De miért vonult az október 23-i hatalmas egyetemista-, majd általános tüntetés éppen a Bem térre, Bem apó szobrához? Mert ez a tüntetés a lengyelekkel való szolidaritásunkat akarta kifejezni. Mert a lengyel helyzet pattanásig feszült.
Poznaňban 1956 júniusában tört ki munkásfelkelés. A korábban bebörtönzött, félreállított kommunistát, Władysław Gomułkát visszavették a pártba, és ismét vezető szerepbe került, a szovjet hatalom akarata ellenére. Szovjet csapatok indultak Varsó felé, és az október 18-áról 19-ére virradó éjszakán a varsói munkások és egyetemisták védekezni készültek.
A magyar kommunista vezetők Gerő Ernővel az élen október 23-án tértek vissza belgrádi tárgyalásukról, ahová moszkvai utasításra kellett menniük, hogy újra kapcsolatba lépjenek a korábban „belgrádi csatornaszemétnek” és „az imperialisták láncos kutyájának” nevezett Titóval.
A lengyel helyzet miatt már harckészültségbe helyezték a magyar hadsereget, de Jurij Andropov szovjet nagykövet 23-i jelentése is utalt „a magyar elvtársak zavarodottságára”.
Október 23-án a rádió bemondta, majd a hírszerkesztőség egyik munkatársa, Földes Péter ügyes húzását követően újra meghirdette a tüntetést.
A bölcsészekkel az ELTE akkori épületétől (ma újra a piaristák rendháza), illetve a Petőfi-szobortól indultunk, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. A Bem térről a Kossuth tér felé vonulva, a Margit híd közepe táján hallottam először kiáltani a forradalom alapjelszavát: „Ruszkik, haza!” Amikor később, a Rádiónál tüzet nyitottak az ávósok, már megállíthatatlanná vált a fegyveres forradalom, és november 4. után a szabadságharc. A hazánkban állomásozó szovjet csapatoknak nem kellett nagy utat megtenniük, hogy Budapesten már 24-én bevethetők legyenek. Nagy Imre jól tudta ezt, és követőivel együtt előbb csak egy „szocialista demokrácia” volt a céljuk. Október 28-ától viszont a vesztőhelyig hűek maradtak a végül vállalt forradalomhoz.
Felejthetetlen, megrendítő élmény volt az október 24-én a pesti utcákon a holttestek nemzetiszínű zászlókkal letakart gúláit újra és újra körülálló tüntető tömeg, mely a Himnuszt énekelte. Akárcsak a Blaha Lujza térre hurcolt Sztálin-szoborból „ereklyét” zúzó tömeg időnként felzengő Himnusza. Azóta minden himnuszéneklésem ezt idézi.
