A Centrál Kávéház őszi hangulata leng körül minket. Szakonyi Károly arcán a tőle megszokott derű, nyugalom, s ott bujkál a rá annyira jellemző finom, gyönge szomorúsággal keveredő, kissé huncut mosoly. Talán ez a lélekadottság segítette a nehéz időkben is – megmaradni.
– Egy vízválasztó évszám: 1956. S utána – mint romon a virág – kezdődött írói pályája. Előtte mindenfélével próbálkozott, renitens volt a javából, otthagyta a gimnáziumot, később az egyetemet is.
– A most megjelent, Vénusz lánya című kisregény hősének kölcsönadtam azt a figurát, amely magában hordozza ezt az örökös befejezetlenséget.
– Erről a főhősről, aki „már elmúlt hetven”, s „fél évszázadig élt a színház vonzásában”, azt olvashatjuk: „Tudta, egy darabig egyedül kell lennie, hogy megtisztulhasson.” Nem nehéz felismerni benne modellként a szerzőt. Úgy érzi, befejezetlenség jellemzi az életét?
– Félbeszakadások sorozatának nevezném inkább. Gyerekkoromban minden érdekelt, az irodalom mellett a festészet és a rajzolás is. Akvarell- és temperaképeket készítettem, egy időben szinte éjjel-nappal ezzel foglalkoztam, s közben elhanyagoltam a tanulást. De nem lett belőlem festő. Majd megérintett a színészet. 1949-ben otthagytam a Madách Gimnáziumot, s felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. Mennyi félbeszakadás… Néhány ismerősöm katonának jelentkezett a repülősökhöz. Én is elhatároztam, abban a reményben, hogy repülős tiszt lesz belőlem. Meg is kaptam a behívót – a gépkocsizó lövészekhez.
– Kísértethajó című novellája így kezdődik: „Gyerekkorából emlékszik arra a könyvre, aminek keménytáblás borítóján tört árbocú, szétzúzott bordájú hajó feküdt sziklazátony alján a tajtékos habokban. Téli délutánokon olvasgatta az ablakon beszűrődő szürke fényben, borzongva, és azzal a megfejthetetlen félelemmel, hogy a mese megismétlődhet, és akkor vele is történhet valami…”
– Jó olvasmányokat találtam otthon, végigolvastam az akkori élőket: Móricz, Tersánszky, Tamási, korábban Mikszáth és Jókai. Főleg az úgynevezett népi vonal… bár például Kosztolányi és Krúdy nem sorolható ide.
Különösen Móricz írásai ragadtak meg. Gyerekkoromban sokat tartózkodtam falun, Nagycenken éltem át a háborút, majd az ötvenes években munkám során sokat jártam vidékre. Adódott a téma, s hogy kissé utánozzam a móriczi szemléletet és írásmódot.
Kamaszkoromban azzal a figyelemmel olvastam az említett írók műveit, mint amikor az iparosnak készülő gyerek bekerül a műhelybe, s nézi a mestert, hogyan nútol, reszel, kalapál.
– Hogyan indult művészi pályája a szorító ötvenes években?
– Az irodalomtörténet még nem dolgozta fel ezt az ellentmondásos korszakot. 1956-ban az Építők Szakszervezete meghirdetett egy irodalmi pályázatot, s beküldtem egyik novellámat. Közben szétlőtték körülöttünk és részben bennünk a világot, majd 1957 tavaszán kaptam egy levelet, hogy nyertem a pályázaton.
A díjkiosztáson jó néhány induló alkotóval találkoztam, akikkel megalakítottuk a Móricz Zsigmond Irodalmi Kört. Érvényben volt még a gyülekezési tilalom, mégis minden vasárnap találkoztunk.
– Érzett-e lelkierőt ahhoz, hogy a romokon a művészettel az élet szépségét hirdesse?
– Bizonyos szempontból sztrájktörésnek lehetne nevezni megjelenésünket az irodalomban. 1957–58-ban részben börtönben voltak, részben hallgattak az írók. Mi úgy gondolkodtunk, nem állunk be a rendszer szolgálatába, írjuk a magunk műveit, aztán vagy megjelennek, vagy nem. 1958 decemberében a Népszabadságban kapott nyilvánosságot első novellám. Akkor már bejáratos voltam az Egressy Gábor Művészeti Klubba a Síp utca és Dohány utca sarkán. A könyvtáros a börtönből szabadult Kárpáti Kamil volt. Igen jó szerkesztői érzékkel rendelkezett, bírálgatta a verseinket, novelláinkat. Kialakult körülötte egy irodalmi kör, s érdekes módon nem bántottak ezért senkit. Idejárt Ágh Pista, Csukás Pista és mások.
– Milyen élményanyagra támaszkodott, milyen művészi-szellemi programot vallott ebben az időben?
– Igyekeztem a nem fog ez mindig így maradni gondolatot megfogalmazni, s kerestem, hogyan mondható ki ez abban a világban. Nem kellett mindig elvonatkoztatni vagy parabolában beszélni. Olyan helyzeteket, emberi kapcsolatokat mutattam be, amelyek ezt hordozták.
Az íróban föltolulnak a gyerekkori emlékek… nem közömbös, mit él meg kamaszkorában. A háborúban keserves élményekkel gazdagodtam; sáncot és tankcsapdát ástam, láttam kétszáznegyven zsidó kivégzését Nagycenken. Mindez megrendített abban a hitemben, hogy a világ egyszerűen jó lehetne. Ugyanakkor a jóra való törekvés motívumait kerestem alakjaimban. Emiatt volt sikere Kerthelyiség című novellámnak. A Cirkusz címűben azt feszegettem: valamikor az ember jó tudott lenni, de vajon miért romlott el? Mi kerekedik felül a hiten, mi rontja meg a művészetet, az életet? A Céllövölde az útkeresésről szól: mi az ember hivatása?
– Hogyan formálódott a hatvanas-hetvenes évek irodalmi közhangulata?
– Nagy vitákat folytattunk az akkor kialakuló morálról, szerelemről, házasságról, politikai és magánéleti értelemben a csalásról és az őszinteségről, a hűségről és a hűtlenségről. Ezek vezettek Életem, Zsóka című darabom megírásához. Tartani magunkat „maszek-Krisztus” módjára, és szenvedni, vagy mégis a könnyebbet választani, aminek következtében aztán minden összeomlik: szerelem, házasság, és lehetetlenné válik az élet. Ha egyszer megromlik az erkölcs, megromlik minden. Nem lehet külön fiókba helyezni a morális rontást, egy másikba meg a jót. Ez a gondolat elősegítette a darab sikerét, mert a kérdés benne volt a levegőben.
– 1970-ben született meg az Adáshiba. Aki ismeri azt a kort, nemigen érti, hogyan mutathatták be. Az Aczél György-i hármas T szerint nem is a tűrt, hanem a támogatott kategóriába tartozott. Miközben a darab arról szól, hogy egy család mindennapi, televíziós életét éli, s közben nem veszik észre a köztük járó Jézus Krisztust.
– Az Adáshiba egyik előadását megtekintette Kádár János a feleségével és Aczél György. Az előadás végén Várkonyi Zoltán igazgató-rendező jelenlétében Aczél azt mondta: „Nem parabola, utazhatnak!” – Ez a tervbe vett pozsonyi vendégszereplésre vonatkozott.
– Hogyan értelmezték az említett pártvezetők a darab mondanivalóját?
– Az előadás szünetében beszélgettünk Kádárékkal a szűk protokollszobában. Kádár ült, időnként megemelkedett a válla, Mariska néni mellette állt, s megkérdezte tőle: „Na, mit szólsz hozzá, János?” – „Hát mi is így nézzük a televíziót.” Valószínűleg a kispolgárság kritikáját látták benne… ma sem tudom pontosan.
– Fényképeket nézegetünk a barátokról, akikkel meghatározó szellemi légkört teremtettek.
– Kiss Dénes, Csurka Pista, Kárpáti Kamil, Ágh Pista, Csukás Pista és mások tartoztak a társasághoz. Dénessel kerültem közelebbi kapcsolatba, az ő révén jött közénk Bertha Bulcsu, ő meg Lázár Ervint hozta Pécsről. Gyurkovics Tiborral nagyon szorossá, szinte rokonivá vált a barátság.
– Tartoztak valamilyen irányzathoz, irodalmi-szellemi csoporthoz?
– Egyformán gondolkodtunk, de mindenki másként írt. Nem volt ideológusunk, kritikusunk, mint például a Kilenceknek, s nem is hiányoltuk ezt. A Nyugat második nemzedékére tekintettünk. Hittünk abban, hogy az embernek lehetnek jó pillanatai, olyan társadalmi helyzetek, amikor nem kell megalázkodnia, nem kell föladnia azt a belső tartást, ami megadja a személyiség morális egységét.
– Hogyan tekintettek a világra, mit gondoltak és reméltek a kortól, illetve maguktól?
– Nem hittük, hogy olyan egyszerűen megváltozhat, mint ahogyan később bekövetkezett. Nem tudtuk, hogy a paktum negyven évig tart, s nem elég a belső akarat, megfelelő világpolitikai helyzet szükséges a változáshoz. Ellenkezésben voltunk – amennyire lehetett, s ki mennyire tudott.
– Milyen elképzelésük körvonalazódott a jövővel kapcsolatban?
– Beleszoktunk a társadalmi helyzetbe, a szocializmust – nem pártgondolatokkal telítve, hanem magát a szocializmust – mint majdnem krisztusi eszmét, elfogadtuk. Valószínűleg a kapitalizmus se jó, gondoltuk, s ‘56 szelleme élt tovább bennünk. ‘56 ugyanis nem kapitalizmust akart, hanem az úgynevezett szocializmus reformálására törekedett. Amit persze nem lehetett reformálni, mert javíthatatlan volt az alapja: a szovjet imperialista politika. Mégis akadtak, akik hittek abban, hogy – függetlenül a gyakorlattól – lehetséges az eszmei szocializmus. Ahol nem válik az ember embernek farkasává. De látván, mivé fajul a hétköznapi politika, három lépés távolságot igyekeztünk tartani. Jellemző erre, hogyan nevezett engem Aczél: „Na, Szakonyi gróf, mi újság?”
– A hatalom elfogadta az elhatárolódásukat?
– Nem lehetett minket harmadik utasnak tekinteni, inkább tartózkodónak nevezném magunkat. Nemigen állítottak ideológiai követelményeket velünk szemben. Aki mégis vállalta, önként tette, helyezkedésből… vagy csak ennyire futotta a tehetségéből.
Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Mándy Iván, Cseres Tibor, az irodalmi világ java – bár benne élt, mégis – érintetlen maradt a politikai rendszertől. Írásaiban nem hódolt be – legfeljebb nem volt hangos ellenálló.
Az írószövetség mindig kritikus álláspontot foglalt el. Emlékszem, egy alkalommal részt vett a választmányi ülésen Kádár János. Megkérdezték tőle: miért tartózkodnak még mindig szovjet csapatok az országban, miért nem teljesíti az 1956 után tett ígéreteit. Aczél György meg elfogadta, hogy Erdélyről, az ottani magyarok sorsáról beszélni kell, de – mondta – módjával, nem lehet fejjel menni a falnak. Úgy gondolom, sok mindent ki kellett védenie Moszkvával szemben. Voltak persze szilenciumok, Csoórit és másokat is sújtottak ezzel egy időre, de szellemileg nem ölték meg őket. Illyés Gyula és Németh László megpróbáltak enyhíteni valamennyit ebben a helyzetben. Ahogy lehetett…
– A népies-urbánus vita mennyire volt érzékelhető a hatvanas-hetvenes években, s e kategóriák szerint hova sorolta magát?
– Nem soroltam egyikhez sem, és sokan voltunk így ezzel. Aczél vigyázott arra, ne alakuljon ki erős urbánus-népi vita. A zsidókérdést sem szerette. A szőnyeg alá söpörte. Majd csak a rendszerváltáskor, a pártoskodással lobbant fel újra.
– S máig tart a tragikus megosztottság az irodalmi-szellemi életben…
– Fájlalom, hogy nem a művészi értékek döntenek, hanem a politikai dörgölődzés, a hovatartozás. Itt van például a két akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Akadémia esete. Sajnos, markánsan elkülönülnek politikai szempontok szerint. Úgy gondolom, a Széchenyi Akadémiának is sok értékes tagja van, kár, hogy két szomszédvár alakult ki. Kicsi ez az ország, összpontosítani kellene az értékeit. De úgy látszik, mint sok mindennek az életben, ennek is anyagi háttere van: hogyan tud valaki megfelelni, szimpatizálni egy adott politikai helyzettel, hogy aztán onnan kapjon támogatást. S még egy szempont: a mai szellemi csoportosulások gyakran hisztérikus alapon jönnek létre.
Ha valaki politikailag elkötelezi magát, ezzel rombolja a művészetét. Az ideológia ugyanis elnyomja, gátolja az alkotói szabadságot.
– A szellemi-művészi világ állapota az egész társadalom életének a lenyomata…
– Az utóbbi évek politikai eseményeinek megtalálom a párhuzamait a régebbi időkben. Nem a felszínen, hanem a lényegét tekintve. Becsukom a szemem, és sokszor azt gondolom, a háborús években vagyok ismét. A politikusok fiatalok, nem emlékeznek ezekre az időkre és eseményekre, s érdekeik is mást diktálnak. De nagyon veszélyes dolgok történnek, ha nem tanulunk a tapasztalatokból, a múltból. Nagyon csüggesztő a közhangulat. Nem akarok vészmadárként megszólalni, Isten őrizz, hogy rosszra forduljanak a dolgok, de számos olyan jelenség tűnik fel manapság is, amelyek akkor tragédiába torkolltak. De ehhez mindig kellett egy külhatalom… s Európában egyre nagyobb zűrzavar uralkodik.
– Lehet-e művészete mottójául választani, minden megpróbáltatás és rossz ellenére: az ember mégis jó! Az említett kisregény, a Vénusz lánya is gyönyörűen, az élettel kötött szövetséggel zárul.
– Hinnünk kell abban, hogy az ember jó. Nem lehet örökké a rosszat hangoztatni. Körültekintően, tárgyilagos szemlélettel kell keresnünk a történelemben végső soron meg nem található igazságot; hogy talán nem pusztul el a világ az emberi gonoszság következtében, hanem megújul, s a jóra törekszik.
Fotó: Cser István
