Fernand Pouillon, francia építész-író Vad kövek (Les pierres sauvages) című regénye e monostor építésének képzeletbeli krónikája: a szerzetes-építőmester, Guillaume testvér személyes naplóján keresztül követhetjük végig egy középkori építkezés viszontagságait, melyek nem mindig vannak összhangban a táj romantikájával. A napló ritmusát az évszakok váltakozása, az egyházi év jeles napjai és időszakai, valamint a monasztikus élet pirkadattól napszálltáig tartó, imádság és munka keretezte rendje adja.
A kivitelezés minden otrombasága, emberi töredékessége mind részei a történetnek: a hol mostoha, hol kegyes időjárás, a nehéz terepviszonyok; a laikus testvérek mesterségbeli ügyessége, de gyakran nehézkes hozzáállása; az egyszerre zseniális és csökönyös, anyagias és mégis nagyvonalú kőfaragómesterrel vívott örökös küzdelmek; az akadozó szállításból adódó kényszerű tétlenség; a balesetek, a veszteségek; az építőmester emberekkel, elemekkel és kérlelhetetlen, de érzékeny önmagával vívott, halálig tartó küzdelmei.
De jelen van a regényben a készülő épület születő formái felett érzett öröm, azok párbeszéde az egyszerre vad és otthonos provence-i tájjal, az építőkkel és a percről percre, évszakról évszakra változó fényekkel. Ott van a nehezen alakítható helyi mészkő, amely nyers állapotában képes felvenni a versenyt a legszebb olasz és francia márványokkal, amikor a csiszolatlan felület megannyi kis részlete énekelni kezd a mediterrán napfénnyel találkozva.
Le Thoronet és a korai ciszterci építészet az új szerzetesközösség életmódjából nőtt ki: rendi káptalanokon meghozott tudatos döntések eredménye, hogy kerüli a díszítéseket, a clunyi szerzeteseknél megszokott figurális tobzódást, és megelégszik az anyagból, az egyszerű geometriai formákból és a fény-árnyék játékából születő tisztasággal. Lucien Hervé úgy nevezi: architecture de vérité, amit magyarul talán így fordíthatnánk: igazságból építkező építészet.
Ha a tárgyaknak van lelkük, úgy az anyagoknak, a dolgoknak van egyfajta igazságuk is. Amikor a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója azt kéri, hogy „az igazán szakrális művészetek inkább a nemes szépségre, mint az üres pompára törekedjenek” (SC 124), és amikor a római misekönyv általános rendelkezései a szent ruhákról azt mondja, hogy azok „szépségét és nemességét nem a díszítések sokasága biztosítja, hanem a felhasznált anyag és annak szabása” (IGMR 34.4), akkor valami ilyesmire gondolhat.
A korai ciszterci építőmesterek megtanulták tisztelni, meghallgatni és szóra bírni a kezük alá kerülő anyagot, az őket beborító égboltot és az otthonukat befogadó tájat. Minden liturgikus művészetnek így kellene megtalálnia a kapcsolatot a dolgok, anyagok, tárgyak, emberek, mozdulatok egyszerű igazságával, hogy utat tudjon engedni a dicséret szavának. Hiszen a megtestesülés ezt az utat jelölte ki számunkra.
