Ikonok

 

Az igazi ikon teológiát, vagyis istenismeretet akar közvetíteni. Ez a magyarázata annak, hogy nem az e világi dolgok fontosak rajta és vele kapcsolatban. Így még az sem lényeges, hogy a kép testi szemeink számára szép legyen (bár nem baj, ha az). Az ikon a természetfelettiből akar megmutatni valamit, természetes eszközökkel.


 

Ezért az ikonfestészet nem is akármilyen, magas szintű művészet. A festőnek technikai felkészültsége mellett teológiai tudással kell rendelkeznie, és aszketikus életet kell élnie. Akkor tud igazán eredményesen munkálkodni, ha alázatosan követi a hagyomány megszabta utat, melyet az ikonfestő kézikönyv, a hermeneia vagy podlinnik őriz. A kánoni szabályok mellett fontos a színek szimbolikájának ismerete és helyes használata is. A piros például az istenséget, a kék az emberséget, az arany az isteni örökkévalóságot fejezi ki. Ugyancsak fontos annak tudatosítása, hogy az ikonon a természeti törvények elveszítik erejüket, mert már a megdicsőült világ jelenik meg rajta. Így a perspektívák sem olyanok, mint más szentképeken vagy különösen a fényképeken: a vonalak kilépnek a kép síkjából, hogy magához öleljék az előtte imádkozó, elmélkedő, Istenhez közeledő személyt. Alapvető megállapítás, hogy az igazi ikonon nincsen árnyék. Ugyanis – az előbbi gondolatokat követve – az ikon kegyelemközvetítő erejével belülről sugárzik. Így az ábrázolt személyek bensőjéből is fény árad a kegyelem jeleként. Az igazi ikonfestés technikájának lényege, hogy a festő „megvilágosítja” , „kivilágosítja” az ikont. Az előkészített alapra rétegenként hordja fel a színeket, majd azután a nem szükséges festéket fokozatosan leoldja. Így válik belülről ragyogóvá, izzóvá az ikonkép.

Nemcsak a festőnek, hanem az ikont szemlélőnek is „tiszta szemre”, de még inkább „tiszta szívre” van szüksége, hogy megfelelő módon tudja látni az ábrázolást.

Létezik az ikonok „tradicionalizmusa” is. A nyugati egyház inkább arra fektet hangsúlyt, hogy a kép ne sugalmazzon tévtanítást, ne keltsen érzékiséget, ne legyen szokatlan és idegen. A keleti egyház viszont pozitív módon fogalmazza meg az ikonkészítővel szemben támasztott elvárásait: a festő ragaszkodjék a hagyományhoz, kövesse azt a szellemiséget, amelyet évszázadok hite sugároz. Az ikonfestő azért nem kaphat soha teljes művészi szabadságot, mert az ikon a liturgia része, imádságot elősegítő eszköz.