Az irodalomtörténet ugyanis hajlamos azonnal állandó jelzővel ellátni: katolikus költő, s ezt a huszadik századtól kezdve valamiféle kicsinyítőnek gondolják, ahelyett, hogy a „katolikus” kifejezést eredeti, egyetemes értelmében használnák. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy az újkori magyar irodalmi kánonok zavarba jönnek, ha valakinek a költészetében meghatározóan visszatér a transzcendens gondolat, akkor nem csodálkozhatunk, ha manapság alig ismerik Harsányi Lajos nevét. (De már Illyés Gyuláét, Németh Lászlóét és Nagy Lászlóét sem.) Ráadásul vidéken élt a Nagyigmándon 1883. szeptember 29-én született alkotó. A győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd a Rába-parti város papnevelő intézetében teológiát tanult. 1907-ben szentelték pappá, ezt követően arisztokrata családoknál nevelősködött. Később lelkipásztori működése mellett 1912-től 1920-ig a Dunántúli Hírlap szerkesztője volt. 1917-ben Sík Sándorral megbízást kapott a katolikus népénekkincs szövegjavítására. Regényei a magyar szentek életét dolgozták fel, a maguk korában ismertek voltak. 1938-tól megszűnéséig, 1950-ig a győri Kisfaludy Irodalmi Kör elnöke volt. Mint egyik méltatója írja: első kötetei fölvették a versenyt a világi irodalom élvonalbeli képviselőivel. A Nyugat nemzedékének több prominens tagja – Babits Mihály és Kosztolányi Dezső – elismerően nyilatkozott költészetéről. Kiemelték eszmei nyíltságát, formaérzékét és színező tehetségét. Mások Juhász Gyulával említik együtt, a szonett műfajához való közös vonzódásuk okán. Ha nem tartozott is a magyar költészet nagymesterei közé, a szellemi tisztánlátású kismestereket is meg kell becsülnünk.
