Mivel a Kommunista Pártnak a szovjet csapatok árnyékában már közvetlenül a háború után nagy befolyása volt, ezért tekinthették 1945-től az igazságszolgáltatást is a megtorlás eszközének. Ennek eredménye volt, hogy bizonyíték híján, puszta vélelem alapján is születhettek bírósági ítéletek. Még ennél is súlyosabb visszaélést jelentett a joggal, hogy bírósági végzést közigazgatási úton is felül lehetett bírálni, így akinek ügyében felmentő ítélet született, azt is internálhatták, mondván, így is, úgy is a rendszer ellensége.
Ma a legtöbben talán a recski táborról hallottak, ám létrehozásakor a közvélemény semmit sem tudott róla. 1951-ben, egy sikeres szökésnek köszönhetően azonban a Szabad Európa Rádión keresztül mindenki értesülhetett létezéséről, és nem utolsósorban arról, hogy kiket tartanak itt fogva. Ebben a táborban rendszeres volt a fizikai bántalmazás, büntetésként nemritkán gúzsbakötést alkalmaztak. A megterhelő munka mellett az elítéltek szinte alig kaptak enni, ezért sokan megbetegedtek, de az sem volt ritka, hogy valaki – nem bírván a megpróbáltatásokat – belehalt a kínzatásokba. Egy túlélő elmondása szerint mindenkinek három verziója volt arról, hogy miért jutott ide. Az egyik az, amit az ÁVH állított, a másik, amit a rabtársaknak mondott a fogvatartott, a harmadik pedig az igazság, amit egyedül ő tudott.
Az újhatvani vasutaskolónia egy csoportja például azért került ide, mert meg akarták akadályozni a hatvani ferences rendház felszámolását. Velük együtt internálták fráter Beluczky Cirjéket és fráter Kálvin Kallisztot is. Egy meteorológus, aki „lágy nyugati szellőt és északkeletről érkező fagyot” jósolt, „a meteorológiai jelentésbe kódolt imperialista propaganda” miatt került Recskre.
A Kistarcsai Központi Internálótáborba sok szerzetest és papot zártak. A fiatalokat az idősebb atyák Mócsy Imre jezsuita vezetésével sajátos rabfőiskola keretében képezték későbbi hivatásuk gyakorlására.
A kitelepítés még több embert érintett. Így akarták megoldani például, hogy elhagyja Budapestet minden olyan személy, aki bármilyen módon részt vett az előző rendszer működtetésében. Lakásaikat aztán elfoglalhatták a kommunisták megbízható káderei. A kényszerlakhely- kijelöléssel egyébként két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen az otthonuk elhagyására kényszerített emberek legtöbbjét kulák családokhoz költöztették. A kényszermunkatáborokat bemutató könyvben nem csak történelmi összefoglalását kapjuk ennek a kornak. Fényképek és korabeli dokumentumok teszik még szemléletesebbé számunkra ezt az embertelen világot.
(Bank Barbara–Gyarmati György – Palasik Mária: „Állami titok”. Internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon 1945–1953. L’Harmattan Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2012)
