Takács Nándor nyugalmazott székesfehérvári püspököt Werner Alajoshoz fűződő személyes emlékeiről kérdeztük. – Keszthelyen, a kármelben találkoztam vele először 1946-ban. Isten különös rendelése folytán, a rendek feloszlatása után Budapestre, a Központi Szemináriumba kerültem, ahol, mint nevelőt és papot is jobban megismerhettem. A gondviselés mintha betervezte volna Werner atyát életem sorsfordító eseményeibe. Egész fiatalon a Központi Szemináriumban utóda lehettem az énektanításban, a kórusvezetésben és a prefektusi tevékenységben. Megtapasztalhattam zenei felkészültségét, lelki gazdagságát, karakteres, krisztusi életvezetését. Később, amikor az idők forgatagában sok nehézségen mentem keresztül, Werner atyában az Isten akaratát közvetítő embert láttam.
Miután zenei pályára léptem, számos alkalommal hívtam ünnepek közreműködőjének. Kórusaim számára új kompozíciók írására biztattam, amit mindig teljesített.
A II. vatikáni zsinatot követően, 1970-ben Albertfalván voltam kántor-karnagy. Werner atyát megkértem, hogy komponáljon nekünk az ünnepi szentmisékre többszólamú Allelujákat. Másfél vagy két hónappal ezután megjelent és átadott egy kottacsomagot. Kinyitottam, és a következőt olvastam benne: Itt előad öt Alleluját egy bizonyos Alajos, nem Palestrina, hanem Werner, aki valamikor öt évet töltött börtönben, de a szívében mindig Alleluját énekelt. Jellemző volt lelkiségére, hozzáállására ez a megjegyzés, amelyet máig drága kincsként őrzök a szívemben. Idén immár harminc éve, hogy elköltözött az örökkévalóságba. Nagy veszteség volt számunkra, halála emberileg mély gyászt jelentett, temetése mégis nagy ünneppé magasztosult, szinte megdicsőüléssé. Előtte ugyanis az egyházi méltóságok is inkább elhúzódtak tőle, mivel börtönviselt pap volt. A szertartáson, amelyet Lékai bíboros úr vezetett, három püspök, nagyon sok pap és végeláthatatlan imádkozó, éneklő hívősereg volt jelen. Ünnepi beszéd a ravatalnál, ünnepi beszéd a sírnál… Máriaremetén püspökök vezetésével mutattak be érte engesztelő szentmisét. A szertartáson akkor még, mint egyszerű „gyalog pap”, Tatabánya-Alsógalla plébánosa vettem részt. A fehérvári püspöki titkár beosztotta, hogy az egyes miserészeket ki mondja. Meglepetésemre én éppen a halottakért szóló misekánont kaptam. Úgy éreztem, mintha nagyon finom jelzés, üzenet érkezett volna Werner atyától…
Emlékezetem tükrében egy igaz ember áll: Isten embere, és embereknek embere. Egyenes, tiszta, éltető, derűs lelkű, magányosságában és szegénységében is boldog… Mint nevelő, életpéldájával elöljáró, korszerű, pezsgő életet serkentő, jó tanácsokat adó munka- és útitárs. Papságában a Krisztust megjelenítő, megélő, szenvedéllyel őt hirdető, Máriát olthatatlan szeretettel tisztelő, magnificatos lelkületű Isten küldötte, aki életutamat mélyen és lényeget érintően meghatározta – és meghatározza ma is. Werner atyát egyházunk ugyan nem avatta szentté, de személyes meggyőződésem szerint az oltárra még nem emelt szentek között tisztelem.
