Fotó: Eöri Szabó Zsolt
„Mekkorát lépett a világ, milyen tréfákat űz velem az idő! Én Csíksomlyóba azért jöttem egykor, hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, és most én üzenjek azoknak, akiktől tanultam a szavakat, a dalokat? Ez volt a legfelkavaróbb érzés!” – mondja Berecz András a Nemzeti Színház Csíksomlyói passiójának csíksomlyói bemutatójáról, amelyről gazdagon illusztrált album jelent meg a közelmúltban. Az előadásban a Vándort alakító művésszel nemcsak a kötetben megörökített augusztusi előadás élményéről, hanem az ünnepről, a karácsony botrányáról, egy ferences kollégáról és az Úristen lelkébe tett bepillantásról is beszélgettünk.
Hogyan élte meg ezt az egyszeri eseményt: a Passió előadását a Kissomlyó és a Nagysomlyó közötti nyeregben, azon a helyen, amely a magyarság egyik legnagyobb találkozóhelye a pünkösdi csíksomlyói búcsú alkalmával?
– Nemcsak az esemény volt megindító, hanem maga a hely is. A régi világban az volt nagyon fontos a csíksomlyói búcsúban, hogy ez a hely Magyarország határán volt, és még innen kifelé is éltek magyar ajkúak, a moldvai csángók. Otthon nem volt pap, aki anyanyelven foglalkozzon a lelkükkel, itt, Somlyón igen. Otthon, több évszázada tartó megaláztatásukban azt tanulták, hogy anyanyelvük az ördög nyelve. Sokan ezt nem tudják. Egyébként elhallgatni, drámáinkban, filmjeinkben, történelemkönyveinkben átsiklani efölött felelőtlenség, bűn, a magyar szellem csonkasága. Képzelhetjük, hogyan esett és esik nekik ide eljönni, ahol gyönyörű, díszes énekeik miatt utat nyitnak nekik, s méltósággal és olykor büszkén is énekelhetik őket. Ha nem lett volna vonzereje a csíksomlyói ferences szellemnek, akkor a csángók talán már felszívódtak volna. A somlyói búcsú nyelvet, kultúrát, nemzetet, tehát emberi méltóságot megtartó erő és találkozási alkalom is. Egykor is az volt, ma is az. Ha Somlyóra megy valaki, ezt érdemes megfontolnia. Ez tán még a levegőben is benne van. Tökéletes templom a természetben. A somlyói előadás színpadi életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem is előadás közben fogtam fel ezt, hanem inkább nekikészüléskor és a darab után, abban a kirobbanó boldogságban, amiben elvegyültünk: előadók és közönség. Pezsegtünk, lubickoltunk.
Azt mondja: életem legnagyobb élménye volt. Az emberben ott bujkál a kisördög: nem túl nagy szavak ezek?
– Ehhez hasonló nem volt az életemben. Az járt az eszemben, mekkorát lépett a világ, milyen tréfákat űz velem az idő. Azért jöttem valamikor – s még most is –, hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, merítsek, és most tessék, gyűjtsetek a gyűjtőtől, pohár vizecskémet töltsem a kútba, forrásba! Jó harminc évvel ezelőtt kezdtem Erdélybe járni. A moldvai csángók közé, Gyimesbe, a Háromszéki-havasok csángó telepeire, aztán a somlyói búcsúra, mikor még több volt a megfigyelő, mint a búcsús. Akkoriban figyeltek, bujkálnom is kellett, s tessék, most egyszer csak ott állok a nyeregben, a színpaddá lett hármasoltár előtt, hogy kedves, boldogító hánykódásaim értelméről számot adjak.
Az egyszeri alkalomnak szánt előadás mottója ez volt: „A Csíksomlyói passió hazatalál.” Belülről hogyan érezte, sikerült ünnepet szerezni?
– Mélyen átéltük ezt a közreműködőkkel, azt hiszem, egytől egyig. Mindennap ilyet nem lát a monitoron, függönylikon át leselkedő színpadi ember! Ahogy a völgyből, a város felől, meredek lejtőn kapaszkodik fel a közönség, idősek is, hogy Jézust a Koponyák hegyére felkísérjék, lelküket emeljék. Nincs ruhatár, fotel, függöny, gong, de van pázsit, felhők, csillagos mennyezet, és körben villámlik mindenfelől. Színpad a világ felett! Az utolsó sorokban fenyők nyújtózkodnak, az éneket a hegy veri vissza! A finn templomépítészet álmodott hasonlót – a pap mögött üvegfalon át nyíresek, az oltár mögötti sziklából forrás fakad és hasonlók. De hát ez itt minden képzeletet felülmúl. Sok erőt adott ez nekünk is.
Szóval nevezhetjük ezt ünnepnek?
– Igen. Több volt, mint előadás. Egyébként pusztán a téma is azzá tette: ünnep volt a nézőknek és nekünk is. A ferences rend példaképe Assisi Szent Ferenc, aki az isteni jelenlétet Krisztus fájdalmán keresztül tudta igazán megragadni. Ezért volt, hogy a passiót, Jézus szenvedéstörténetét a ferencesek kiemelten fontosnak tartották. Ha a másik embert szenvedni látom, az nekem is fáj. Ha az Úristen Fia szenvedett, abból miért kellene kimaradnom? Báránykáim – gondolhatták a régi ferencesek –, egész nap a földet túrjátok, megmaradáson, gyarapodáson töritek magatokat, hát mivel tudnánk titeket ebből valahogy kiragadni? Próbáljuk meg a passiót! Ennél húsbavágóbb történet nem nagyon létezik. Hamlet szájába adta Shakespeare mester: „Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt / Szinházban a csupán költött darab / Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan / Önként feladta bűnös tetteit; / Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény / A legcsodásabb szerven tud beszélni. / Most, e színészek által, az atyám / Megöléséhez hasonlót játszatok / Bátyám előtt: lesem minden vonását; / Lelkébe nyúlok az elevenig.” Valami rettenetes, a gyilkos merény megmutatása indítja meg a nézőt, és a ferencesek kérdése is ez: Hogyan tudnak lenyúlni a lélekbe az elevenig? Hát a passióval tán a legjobban – színház ez bizonyos értelemben. A passió volt az ünnepek ünnepe errefelé. És ezért hiszem, hogy Somlyón a mi előadásunk is ünnep volt. Mert hazatalált a ferences alapgondolathoz.
A Vándor szerepét játszotta, aki meséket mond, régi énekeket énekel, ezzel oldja Krisztus szenvedéstörténetének fájdalmát az előadás során. Vannak az Ön által alakított figurának előképei?
– Nyüzsögnek bennem az előképek, jó beszédű, érdekes sorsú énekesek, mesemondók, de emlékeim közt rábukkantam még egy igazi szent emberre is. Arcképe az asztalüvegem alatt van legalább harminc éve. Rajta könyvek, elfekvő papírok. Rendrakáskor nemrég újra felfedeztem. Ferences szerzetes volt ő is, Nagymágocson, Békés megyében. Felicián volt a becsületes szerzetesneve, a többi nevét nem tudom. A 80-as évek elején szegediek vittek el hozzá. A Lenin utca 13.-ban egy kacagós, szakállas és vastag szemüveges figura fogadott bennünket. Kis háza udvarában mellig ért a gaz, de akárhová léptem, csak bajt csináltam. Fejit fogta, kiabált, hogy nézzem már, mit taposok! Kiderült, csupa gyógynövény volt mindenfelé. Életemben ritkán láttam akkora szarkafészket, mint az övé volt, pedig effélében magam is mester vagyok. A házban, a könyvtornyok közt csak libasorban lehetett közlekedni, szűk kis folyosókon. Az ágyon esőköpeny a takaró. Az 50-es években eltiltották a prédikálástól, az ávósok helybeli suhancokkal is megverették jó párszor. Nahát, ha nem hirdethette az igét a szószékről, kitalált mást! Bábokat varrt magának szépen! Farkast, bárányt, rókát, medvét! És elmesélte-elbábozta az evangéliumot – a piacon! Krisztus Urunk kikergette a kereskedőket a templomból, mondván, „ne tegyétek az én atyám házát kereskedés házává”. De arról tud-e Magyarország, tud-e a keresztény világ, hogy valaki a kereskedés házát Atyánk házává tette? Na, így aztán Felicián atya lett az én példaképem. Ahogy a könyvek alól kitekintett, abban a szent pillanatban! És nem is olyan rég!
Ahogy előhívom emlékeimből az alakját, hát történt ott még valami. Már a ház előtt búcsúzkodtunk, amikor a szemközti kocsmából kibotorkált egy ember. Az atya elmondta, hogy ő is tagja volt a verőbrigádnak, aztán évek múlva, mikor nősülni készült, és Felicián már amnesztiát kapott, éppen őt kérte meg, hogy adja össze a menyasszonyával. „Mért ne tettem volna meg – mondta Felicián atya –, hát nem tudta ő szegény, hogy mit cselekszik.” Közben láttuk, hogy a férfi elbotlik, valami virágágyás szegélyébe a fejét is beveri, ömlik a vére, feláll, tántorog tovább, megint elesik, újra feláll… Hát nem szenvedéstörténet zajlott előttünk? Különös, furcsa passió. Valaki bukdácsolt, az útját kereste, esett-kelt, vérét hullatta – vitte a maga keresztjét.
Az előadásra készülve a passiótörténeteket tartalmazó XVIII. századi csíksomlyói ferences iskoladrámákat is tanulmányozta. Maga elé tudta képzelni, miként zajlottak ezek az előadások a gimnáziumban kétszáz évvel ezelőtt?
– A ferencesek pedagógiai érzékét dicséri, hogy a csíki ifjakat színházi játékkal is tanították. Iskolapadban ülve meg nem érthető, fel nem fogható, amit a maguk szervezte színházzal elértek. Jézus titokzatos alakja így érthetőbb, fájdalma is átélhetőbb. Micsoda szép, s olykor tán még vidám munka is lehetett, mikor ezek a fiúk díszleteket építettek, szerepet tanultak! Idővel nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is bevonták az éppen esedékes passió megírásába. Milyen egészséges tanári gondolat, hogy a diák az írásból is kivegye a részét! Az eredeti szövegek egyik nagy erénye az eleven, tréfás nyelvi teremtő erő. Főleg, ahol az ördög húzza a rövidebbet. Itt egy-egy jó kocsmás, jó verekedő diák is nagyot villanthatott. Olyan is megesett, hogy a közönség cselekvő része lett az előadásnak – ez minden rendezők álma –, a Krisztus-kínzókat jól meghajigálták göröngyökkel!
Az előadásban a Vándor, ha nem mond mesét, ha nem énekel, akkor szemléli az eseményeket. Van kedvenc jelenete?
– Igen, magamban úgy hívom, az Úr evangéliuma. A Biblia röviden intézi el a dolgokat, nem pszichologizál. Minden történetben ott lappang a lényeg. Az embert mégis sokszor hajtja a kíváncsiság, hogy egészen pontosan mi is zajlott egy-egy szereplő lelkében. Az előadásban erre adnak példát Szőcs Géza szövegei. A ferences passiók szerzői is elidőztek a szikár mondatokon, kibontották őket. Sokszor elképzeltem, ahogy az egykori ferences szerző az Úristen lelkébe is belenéz, fürkészi a fürkészhetetlent. Azt gondolhatta: miként fedhetné fel az Úr tragédiáját, drámai tusakodását, az Ítélőt, a Teremtőt, amint magában viaskodik? Az ilyesmi általában együttérzést, szeretetet vált ki az emberből. Istenről nehéz bármit is tudni és mondani, de mi a magunk kis emberi sorsából ítélve úgy képzeljük, neki se lehetett egyszerű halálra adnia a Fiát. A szerző felnagyította ezt a sejtést, eljátszott ezzel a gondolattal, és mi ezáltal az Úristen vívódásának a részesei lehetünk. Az Atyaisten, a Deus Pater pört tart az égben, kéri az Irgalmasság, az Igazság, a Bizonyság, az Okosság, az Ártatlanság és Ádám, Noé, Ábrahám meg Dávid voksát, hátha volna valakinek egy-egy érve ellene. Az, hogy Krisztus keresztre kerül, először a töprengés égi hangján dől el. A mi előadásunkban kicsit szigorúbb hangvételű ez a jelenet – ítéletként hangzik –, mint ahogyan én hallom magamban. Számomra ez egy apa vívódásának szívszorító pillanata, ami minden előadás alkalmával meghat, és magával ragad.
A passió Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának története az utolsó vacsorától a temetésig. Hagyományosan húsvétkor és pünkösdkor adják elő, és mi karácsonykor beszélgetünk róla. Az előadás a Nemzeti Színházban összeköti Jézus születését és halálát.
– Erdélyi ismerősök, mikor már tudták, hogy augusztusban fogjuk előadni a Passiót Csíksomlyón, azt kérdezték: passiót ilyenkor?! Ennek nem most van az ideje! Nagyon meg kell becsülni azt a közösséget, ahol ezt a kérdést egyáltalán felteszik. A csíki ember még tudja, mikor minek van az ideje: a vetésnek, az aratásnak, ugyanígy az ünnepeknek… A mi előadásunk azonban nem liturgikus esemény, hanem színház, amely Jézus születését és halálát is megmutatja, és egy pontban a kettő összeér. Az előbb említett égi pör végén, mikor az Atyaisten halálra adja a Fiát, felállítják az égi keresztet. Én Vándorként – miként a Bibliában a pásztorok – fennhangon hirdetem: „Megváltó született néktek, emberek!” És ekkor mondja a tanácstalan főpap, Annás: „Imé a szűz fogan méhében, és szül fiat. És nevezi azt Imanuelnek!” Utána pedig hitetlenkedve széttárja a karját, és felkiált: „De hát jászolban?” Ez a mi karácsonyunk botránya, hogy az emberiségnek nincstelen – hatalom nélkül is hatalmas és mindenható – királya születik, hogy az embert a legeslegmélyebb sötétségből és szegénységből váltsa meg. Az elesettet sem felülről, a hajánál fogva emeljük fel. Mellé kell térdelnünk, szépen alákarolnunk, átölelnünk, s úgy. Akinek a világ a trónusa, nem ülhet aranyszékbe. Igaz hatalmának istálló és aranyszalma a címere.
***
Csíksomlyói passió – egy előadás zarándokútja
December elején jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia által létrehozott MMA Kiadó gondozásában az a szép kiállítású könyv, amely a Csíksomlyói passió című színházi előadásnak, a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkciójának augusztus 18-i „hazatéréséről” szól. A kötetben az erdélyi ünnepi előadásból vett szemelvényeken túl tanulmányt olvashatunk a ferences iskoladrámákról, és természetesen megszólalnak a darab főbb alkotói. Vidnyánszky Attila rendező, Zsuráfszky Zoltán koreográfus és a Vándor szerepét alakító Berecz András vall arról, miért jelent mérföldkövet a pályájukon ez a grandiózus előadás.
A Csíksomlyói passió több mint egy színházi előadás szabadtéri feldolgozása. Ez hallható ki azoknak a színészeknek a tanúságtétellel felérő interjúiból, akik megosztják gondolataikat a készületekről. De ez érezhető ki azoknak a székelyföldi táncosoknak az élményszerű beszámolóiból is, akik csatlakoztak az augusztusi előadáshoz.
Aki kézbe veszi a könyvet, nemcsak a helyszínen készült interjúkban merülhet el, hanem gyönyörű fényképeken megcsodálhatja azt is, hogyan állt össze ez a nagyszabású produkció. A Prima Primissima díjas Benkő Imre és a Nemzeti Színház fotósa, Eöri Szabó Zsolt exkluzív képei segítenek felidézni mindazt, amit 25 ezer ember a helyszínen átélt.
Berecz András előadásbeli meséiből
Kicsi Szűz Máriának sziklakő vala párnája. Ahogy alutt, a haja belégyükeredze abba kőbe. Reggelre abból leve az árvaleánhaj. Azóta is sziklakövön érzi jól magát.
Könnyet is hullatott, hogy ő métt kell ilyen életet éljen, métt van így elhazátlanodva. Könnycseppjiből szép kicsi kék virág lett. Mikor megebredt, Szűz Mária is megcsudálta s megszerette. Azt mondá neki: ne felejcs, jó-e! Ma is így hivják. Az ő szép szemét, az ő nézésit őrzi. Ez az egy virág tud úgy nezni az égre fel, mint leánka édesatyjára, asszony szerelmes urára, s mint édesanya a gyermekére.
*
Mikor Krisztus Urunkot a katonák megfogták – ficfavesszővel verték. Legtüskésebb s legegyenesebb az vót. A ficfa megszégyellte magát, a tüskét mind elhullatta, s bújába, hogy Isten ellen vétett, fődre hajolt. Azóta is tüskételen, s az ágait a nehez bánot fődre hajcsa.
*
Az apró madaraknak bátorságos óltalma vagyon a ragadozó ülümadarak előtt, ha sűrű tövisbe szaladhatnak, mi is azért Krisztus koronájában fészket rakjunk, úgy éljünk, hogy minden veszedelmek és kísértetek közt bátorságoson megmaradjunk!
