Nálam nem érnek célt. Talán azért, mert a zene számomra egészen mást jelent, mint amit ma annak hívnak. Talán úgy születtem, hogy nem fognak rajtam a fogyasztói társadalom módszerei, vagy ha mégis, épp az ellenkező hatást váltják ki belőlem. Lehet, hogy egyszerűen csak az átlagosnál érzékenyebb idegrendszerrel áldott meg az ég. Egy azonban biztos: az efféle zajos helyeken nem is tudok másra összpontosítani, csak arra: vajon hol a kijárat, s milyen gyorsan lehet azt elérni.
Mintha a ma embere félne a csendtől. Mintha mindenhonnan feltétlenül szólnia kellene valaminek. Tévének, rádiónak, zajzenének vagy jó zenének, szórakoztatónak vagy komolynak szánt beszélgetésnek. Mintha legtöbbünk nem akarná hallani a saját gondolatait, amelyek legtisztábban a csendben hallhatók. Mintha az emberek félnének attól, hogy a csendben megszólíthatóvá vagy éppen ellenkezőleg, megszólítóvá válhatnak. Mintha elveszett volna valami nagy és jelképes távirányító, vagy ha meg is van, hát régóta nem találjuk rajta a kikapcsoló- (vagy legalábbis a szünet) gombot.
Hajdan – s talán még ma is – a kollégiumokban a tanulóórákat szilenciumnak, vagyis csendes időnek nevezték. Jó lenne a világ nevezetű kollégiumba is beiktatni ezeket az órákat. Hiszen volna mit tanulnunk. Talán az elsők között éppen azt, miként lehetne száműzni a zajt az életünkből, és tiszteletben tartani egymás csendjeit.
