Mi őrzött meg bennünket, magyarokat?

A szabadság a legnagyobb értékek egyike, de ami jelenleg Magyarországon megvalósul belőle, az sok kárt okoz a tanítás, az erkölcs és a kultúra területén is. A vélemények szabadsága önmagában nem érték. Az emberiség, de a magyar nemzet történetének is különösen vonzó fejezete az árral szemben úszóké, akik nemesebb hajlamukhoz híven szembe mertek fordulni az aktuális áramlatokkal. Magam is a „libre arbitre, libre discussion” iskolájában nevelkedtem s taníthattam. Értem hát a szabadelvűség lényegét, s tudom, hogy mindnyájunkban ott van a hűség mellett a mániákus szabadságvágy is. A reklámokkal butított közgondolkodás, a hamis egyenlőség világában élve mégis hiszek a személyiség történelmi szerepében, vallva, hogy a tudománynak, a művészeteknek igenis vannak arisztokratái. Írófejedelmek, költőhercegek, szellemóriások között élünk, a demokratikus egyenlősdire való állandó hivatkozást ostobaságnak, embertársaink félrevezetésének tartom. Vállalom Szent Ágoston parancsoló igazságát: a szükségben egység, a kételkedésben szabadság, de mindenben a szeretet! Valamint a filozófus katonacsászár, Marcus Aurelius gondolatát is, amely szerint az emberek egymásnak vannak teremtve. Oktasd őket, vagy viseld el őket! (Például a rádióhallgatót is, aki azt panaszolja, hogy „az ember kora reggel már keresztényekre ébred”.) Örülök a magyarság legrégibb történelmét kutatók eredményeinek, fontosnak tartom, hogy szülessenek a magyar őstörténetről igényes, izgalmas, a szaktudományok által is elfogadható új eredmények, s bízom tudósaink intellektuális becsületességében. A néprajz, a régészet, a nyelvészet, a történettudomány megoldandó szakkérdései közé tartoznak a magyar őstörténet problémái, mint például a sámánizmus: a segítő szellemekkel való rendelkezés, a felső és alsó világba utazás képessége is. Büszkén olvassuk Arany János művét a Rege a csodaszarvasrólt, melyet hiányzó (vagy elveszett) nemzeti eposzunk pótlására írt, legendákra fogékony nemzetünk örömére. Csakúgy, mint a Kalevela vagy az észtek Kalevipoegje a nemzeti önazonosság és megmaradás jelképe lett, hasonlóan a világirodalom nagy eposzaihoz. De axiómaként kezelni „sok tízezer éves történelmünket”, mintegy „vallást” alapítani erre a XXI. században? Olvasom az interneten a „Yotengrit a Tengervégtelen Ős-szellem egyháza” honlapját. A néhány éve alakult vallás „tűz misztikája”, „fény ünnepe” rendezvényein résztvevők százai hallgatják a „bácsa” és a „tudók” intelmeit: miként kell visszatalálnunk Istenhez sámánfaállítással, azokra akasztott kék szalagokkal. A vízzel Ukkónak, a tűzzel Gönüz istenapánknak áldoznak… Országunk csúnyán lezüllött. A háborúk és a kivándorlások emberveszteségeinél is nagyobb az önpusztítás. Az egymillió alkoholista évi fogyasztása kétszázezer gyermek évi nevelési, illetve évente húszezer családi házépítési költsége. Lenne hát mit tennünk. Mert a Kárpát-medence ma is a foglaló ösztönök országútján van, s a szorongó tájékozatlanság sem kisebb, mint hetven éve. Sokan valljuk Teleki Pállal: „Becsületünk előbbre való jólétünknél.” Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala, és csak másodsorban az iparé. A mögöttünk hagyott fél évszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása volt. A szellem emberei joggal félnek attól, hogy Csíksomlyó üzenete kevesekhez jutott még el. Bár az utóbbi időkben már protestánsok és vallástalan magyarok is együtt örülnek e szent helyen, érezve a nemzeti összetartozást. Európát Babits „magát tépő hazámnak” nevezte. Nagy Károly halála után elveszett a Christiana Imperium álma (ma az Egyesült Európa álma is lehetne!), mert az utódokban nem volt meg a „jövőnek élni” morális tüze. A 843-as verduni szerződéssel szétosztva a birodalmat, feladták a latin nyelvű, egységes keresztény Európa álmát. Ma már a keresztény gyökerekre sem hivatkozhatunk… A világ a számításra és a pénzre épül. Eltűnőben a jóság kategóriája. Igazolva látjuk a Szent Ágoston- i mondatot: „Erkölcs nélkül a kormány csak egy rablóbanda.” Ha a hazugságokat elfogadjuk, tettestársak leszünk a jövő elzüllesztésében – írta Szolzsenyicin. Az értelmiség igazi történelmi felelőssége, hogy az értékeket soha nem szabad cserbenhagyni. „Családot, nemzetet nem engedünk testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, s a jövőben hűen őrzendő, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz” (Mindszenty József, 1947). A XX. század pogány kísértése ellen Arnold Toynbee szerint a klerikális elit harcolhat sikeresen. A kitűnő filozófus, Molnár Tamás ezt a feladatot a katolikus egyházra bízná. Isten a legnagyobb értékeket közösségeinkre hagyta, családjainkra, iskoláinkra, a felnevelő szülőföldre, nemzeteinkre. A hazafiság, a hit és az erkölcs egymást támogatják. Ne feledjük, a válság lehetőség is az újrakezdésre, s a reményre, hogy népből nemzetté váljunk. „Emelkedő nemzetté…” Amilyen 1956 őszi napjaiban voltunk. A lengyelek Andrzej Wajda megrázó Katyn-filmjének bemutatója után nem tapsolni kezdtek, hanem hangosan imádkoztak. „Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik, igyekezzünk hát helyesen gondolkodni” – írta Pascal. És bátorítsuk magunkat Keresztury Dezső üzenetével: „Bár sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban.”

(A szerző a Százak Tanácsának ügyvivője, egyetemi docens.)