Maradjon itt, időzzön el ennél a most kezdődő rovatnál. Ha ez megvan (hívhatjuk az Olvasó jó szándékának és tetszésének), akkor már beszélhetünk gondolatokról – mert akkor már lesz kiknek gondolatokról beszélniük (neked és nekem). A retorika ősi tudománya úgy hívja a szónok ez irányú erőfeszítését, hogy captatio benevolentiae, vagyis a jó akarat, a jóindulat elnyerése (szó szerint: elkapása).
A sorozat beköszönő darabjának címe mögött egy történet bújik meg. Kedves izraeli barátom, aki évtizedek óta vezet magyar csoportokat a Szentföldön, gyakran elmesélte az első magyarországi, hivatalosan szervezett zarándok- (elnézést, akkor még rendszerbarát módon: turista)csoport történetét. Két turnusban érkeztek magyarok: egy laikus, civil, illetve egy klerikus, papi blokk juthatott el elsőként az állami turisztikai vállalat által szervezett út keretében Izraelbe. A papi csoport a reptérre érkezés után beszállt az autóbuszba, és helyet foglalt. A magyar állami turisztika e jeles történelmi pillanatában természetesen csak magas rangú egyháziak részesülhettek: mindannyian tiszteletet parancsoló korban és egyházi státuszban voltak, ez tükröződött öltözékük komolyságot-komorságot sugárzó feketeségén. Mit mondjon nekik egy szegény kis zsidó-magyar idegenvezető? Jött az ötlet: „Szervusztok, papok!” A hatás: döbbent csönd. Valószínűleg hosszú évek óta senki nem szólt hozzájuk így. Majd hirtelen: kirobbanó nevetés. Talán mondani sem kell, másnapra a busz igen sokszínűvé vált: kiderült, hogy még a papnak is lehet rövid ujjú inge és rövid szárú nadrágja, s még a viccmeséléshez is profi szinten érthet…
Mindennek mi köze egy olyan cikksorozathoz, amely az új evangelizáció és a kommunikáció témáját akarja körüljárni? Roppant egyszerű. Az egyházban élve, mozogva rendszeresen elkövetünk egy alapvető bakit, mondhatni „kommunikációs szarvashibát”: beszélünk, és mindenáron gondolatot akarunk kiváltani a másik emberben. Gondolkodjon el Jézusról, Istenről, egyházról, kereszténységről, lélekről, örök életről… Csakhogy az így közelítő neoevangelizátor (hogyan is hívhatnánk az új evangelizáció művelőjét?) minden lesz, csak nem vonzó. Hiszen elfelejti a lényeget: először az embert kell megszólítani, cselekvést kiváltva benne, és csak legvégül bevonni a gondolatok sűrű, olykor sötét erdejébe (ahol már nem egy teológus is végzetesen és végletesen eltévelyedett, mivel többre tartotta a gondolatot a tettnél). Ha nem így járok el, beszélhetek akármit és akárhogyan, egy dolog lesz nyilvánvaló: engem a saját üzenetem érdekel igazán, és a befogadó ember számomra lényegtelen. Teljesen mindegy, kinek, csak én elmondhassam, amit én el akarok mondani. Nézzünk Jézusra! Meglátja a tömeget, meglát egyes embereket, megesik rajtuk a szíve, gyógyítja és tanítja őket. Hogyan tanít? Olyan történetekkel, amelyek apránként feltárják, hogyan kell élned, mit kell tenned ahhoz, hogy a nagy Üzenet, a nagy Gondolat, Isten országának evangéliuma eljusson hozzád. Jó módszer – kétezer éves, és teljességgel újevangelizációs. Hát… Szervusztok, Olvasók! Jövő héten találkozunk!
