Szeretni és szeretve lenni
Az ember melegségre vágyik (Illusztráció: Szűcs Édua)

 

Az amerikai pszichológus, családterapeuta író, Gary Chapman könyvéből jól ismert öt szeretetnyelv között is ott szerepel az ajándékozás. Miért olyan fontos ajándékot adni és kapni?
– Az ajándékozás csak részben kötődik az ünnepekhez, hiszen olyan kapcsolati vonatkozása is van, amely hétköznapjainkhoz is hozzátartozik. Az élmény, hogy adunk és kapunk, mindenkit másképp mozgat meg. Van, akinek nagyon fontos az ajándékozás, és van, akinek kevésbé.
A Szentírásban olvashatjuk Szent Pál gondolatát: „Jobb adni, mint kapni”. Ezt olykor igaznak érezzük, máskor viszont éppen az ellenkezőjét éljük át, de egy kapcsolatban mindkettőt meg kell tapasztalnunk.
Az ajándékozást is tanulni kell. A kisgyerekekről azt gondoljuk, csak kapni szeretnek. Ám körülbelül két-hároméves koruk körül megszületik bennük az érzés, hogy ők is szeretnének ajándékozók lenni. Nagyon fontos élmény ez, amelyet a szülők ösztönösen észrevesznek. Ilyenkor jönnek a kicsik a firkáikkal, az anyukák, apukák pedig lelkendezve fogadják őket, s a gyerek átéli, hogy ő is tud adni, mégpedig szabad akaratából. Ajándékot adni azt is jelenti: érzem, hogy jó vagyok. Persze amikor egy olyan tárgyat adok ajándékba, amely nem kötődik sem hozzám, sem az ajándékozotthoz, akkor a „jó vagyok” érzés elhalványul.

Vannak, akik úgy vélik, egyáltalán nem szabad ünnephez kötni az ajándékozást, ezért nem is készülnek ajándékkal egy-egy  ilyen alkalomra…
– Ünnepekkor ajándékot adni egymásnak: a hagyomány része. Természetesen ki lehet alakítani másféle szokásokat is. Ám ha ott van valakiben a várakozás, és mi ennek ellenére úgy döntünk, hogy a szokásokkal szakítva nem ajándékozunk, az csalódást szül. Hirtelen változtatni biztosan nem tanácsos. A felnőtt ember racionálisabban tudja kezelni ezt a kérdést, érti az ünnep lényegét, ezért könnyebben el tud szakadni a tradícióktól. A gyerekek számára ez nehezebb.

Akkor működik jól az ünnep, ha megállást jelent a hétköznapi életünkben. Ha lehetőséget teremt, hogy ránézzünk arra, amit ünnepelünk.

Az ünnep célja tehát az, hogy megállítsa és gondolkodásra késztesse az embert. Az ajándékozásnak ezt az ünnepélményt kell kiemelnie, megerősítenie. Lehetőséget kell teremtenie arra, hogy reflektáljunk a kapcsolatainkra. Történhet ez úgy, hogy felelevenítem, mit mondott a másik két hónappal ezelőtt, mire lenne szüksége, vagy elképzelhetem, hogy minek örülne. Ilyenkor valamiképpen elgondolkodom a másik emberről és a kapcsolatunkról.
Felnőttek esetében ezért nagyon jó az olyan ajándék, amelynek anyagi értéke talán nincs is, ugyanakkor személyes. Az ilyen ajándékban ugyanis nagyon intenzíven jelen lehet az a tapasztalat, hogy szerethető vagyok. Ha úgy látom, hogy valakinek – akár ünneptől függetlenül – szüksége van egy ilyen megerősítésre, akkor jó, ha ezt megadom neki. Ugyanakkor az ünnepek kiemelt lehetőséget teremtenek erre.

Mit tehetünk azért, hogy az ajándéközön ne nyomja el a kapcsolat tartalmának végiggondolását, megélését?
– Ha az ember belekényszerül vagy belesodródik abba, hogy mintegy automatikusan, csak megszokásból kerít valami ajándékot, akkor bármit is ad, az csupán formális lesz. És minden hagyományra igaz, hogy ha formálissá válik, ha kötelességszerűen, keserű szájízzel teszi az ember, akkor elvész belőle a lényeg: a reflektálás – ebben az esetben tehát nincs miért ajándékozni. Nem csak egy vicces zokni vagy egy üveg bor lehet formális, hanem minden olyasmi, aminek a kiválasztását nem előzi meg a kapcsolat tartalmának benső megélése.  Ha a kislányomnak tündérbabát veszek, mert tudom, hogy gondolatainak középpontjában mostanában épp a tündérek vannak, az nem formális ajándék. De ha ugyanezt a babát csak úgy találomra leemelem a polcról, és egy ismerős gyereknek adom, könnyen válhat belőle formális ajándék, hiszen nem gondolok bele abba, mit jelent majd ez a tárgy az ő számára.
Az ajándékáradatot úgy is el lehet kerülni, ha tudatosan próbálunk ellenállni a kényszernek, hogy valami külső szempont – például az anyagi érték vagy az adott körben uralkodó szokás – alapján válasszunk ajándékot. Akit pedig állandóan elhalmoznak ajándékokkal, annak sokkal kevésbé lesz ünnep az ilyen alkalom.

Hogyan lehet az, hogy vannak, akik nem szeretnek ajándékot kapni?
– Amikor egy ajándékból nagyon érződik, hogy akitől kaptam, semmit nem tud rólam, és nem is akart utánajárni annak, hogy minek örülnék, az biztosan nem okoz nagy örömet. Előfordul az is, hogy valaki nagyon nehezen tudja átengedni magát a megajándékozottság élményének. Akadnak olyan emberek is, akikben nagyon erős a késztetés, hogy mindig ők adjanak, s általában segítséget is nehezen fogadnak el: úgy érzik, ezzel kihasználnák a másikat. Amikor én vagyok az, aki az ajándékot elfogadja, olyankor a másik az, aki jó. Ez nyilván aszimmetriát hoz a kapcsolatba. A legtöbb ember számára ez időszakosan elfogadható, de vannak, akik nagyon nehezen viselik. Olyan érzésük van tőle, mintha rászorulnának a másik emberre, vagy egyszerűen zavarban vannak, hogy nem tudnak mit adni cserébe.

Ajándékot elfogadni is tudni kell. Örömmel. Én, a megajándékozott, ilyenkor csak állok, és hagyom, hogy szeressenek.

Ezt időnként nem könnyű átélni, pláne a mi keresztény értékrendünkkel. Pedig egy kapcsolatban nagyon fontos hogy másokat is hagyjak adni.

Hogy lehet megváltoztatni ezt a gondolkodásmódot, a nehezen elfogadást?
– Ha nem valamilyen gyerekkori, korai hiányból fakad az érzés, hogy nem szabad a másiknak lekötelezettjévé válnom, akkor pusztán a tudatosítás is sokat segíthet. Tudatosítani kell, hogy az ajándékozás a kapcsolat elmélyítésének eszköze: ilyenkor hagyom, hogy a másik jónak élje meg magát. Megengedem, hogy most ne legyünk egálban, ne én legyek az, aki tündököl az önzetlenség glóriája alatt. Ha az ember megérti, elfogadja magában, hogy a másiknak szüksége van arra, hogy megajándékozhasson engem, akkor máris könnyebb.
Olyan nagy öröm adni valamit! Ha egy kicsi gyereknek nincs lehetősége megajándékozni a szülőt a kis mütyürjeivel, mert az ő művének még nincs értéke, vagy ha azt mondják neki: „majd én megcsinálom helyetted, te még kicsi vagy”, akkor nehezen fogja megélni azt, milyen ajándékot adni a másiknak – pusztán a kapcsolatért.

Ajándékozni öröm. De így van ez az iskolákban, a munkahelyeken szokásos ajándékozással, az „angyalkázással” is?
– Ez a szokás eredendően egy kedves gondolatból indul, de óhatatlanul elmegy a formalitás irányába, egyszerűen azért, mert nem vagyok olyan személyes kapcsolatban azzal, akit megajándékozok, hogy a kapcsolatunkra reflektálhassunk. Sokszor annyira nincs mire reflektálnunk, hogy egyenesen kínos kötelesség lesz az ajándékozás. Ennél sokkal jobb megoldás, ha például az eleve névtelenül vett ajándékokat becsomagoljuk, és mindenkinek kisorsolunk egyet. Ez elveszi azt a nyomasztó érzést, hogy úgy kell tenni, mintha személyes ajándékot adnánk és kapnánk. Ez talán a jobbik megoldás, hiszen így hiteles. A hitelesség pedig fontos szempont az ajándékozásban.

Bármennyire jól és hitelesen ajándékozunk is, a karácsony középpontjában mégis Jézus születése áll…
– Az a jó, ha ezt az Istennel való kapcsolatban, személyesen, élő módon tudjuk átélni. Mit jelent számomra, hogy megszületett, eljött közénk, és részesült a mi emberségünkben?  A karácsony egy lehetőség arra is, hogy közösségben ünnepeljük meg azt az ajándékot, amelyet tőle kaptunk.
Egy kisgyereknek nehéz megtalálnia az egyensúlyt, és egy darabig biztosan az ajándékok viszik a prímet a karácsony lényegéhez kapcsolódó érzésekkel szemben. Mégsem szabad abba a túlzásba esnünk emiatt, hogy elhagyjuk az ajándékozást. A cél a kisebbeknél csupán az, hogy valamiképpen átélhetővé tegyük számukra a karácsonyt, hogy azzal foglalkozzunk, hogyan született meg közénk Jézus. Ez történhet úgy, hogy együtt énekelünk a karácsonyfa körül, vagy betlehemezünk. Mi például ez utóbbit szoktuk. Egy kisgyerek is nagyon jól át tudja élni, ha például ő volt a szamár, aki vihette Máriát Betlehem felé…
Az ajándékok persze rettenetesen fontosak számukra, de ez nem baj. Az ajándékozással azt közvetíthetjük a gyerekek felé, hogy Jézus a születésnapján annak örül, ha mi is nagyon örülünk, és egymásnak örömet okozunk.
A felnőttek között viszont el tudom képzelni azt is, hogy jó ajándék lehet, ha karácsonyra nem vlami kézzel fogható dolgot adunk egymásnak, hanem olyasmit, ami szimbolikusan a kapcsolatunkról szól. Ha például írunk a számunkra fontos embereknek egy-egy levelet, arról, mit éltünk át velük az elmúlt évben. Ez erős érzelmi élmény, amely kifejezi, hogy szeretve vagyok, mégpedig pont a kapcsolatunknak megfelelő fokon.

Sokan érzik úgy, hogy keresztény emberként nem vágyhatnak ajándékokra…
– A keresztény értékrend szerint élő ember számára zavarba ejtő lehet ajándékot várni.

Magától értetődően merül fel a kérdés: szabad-e nekem akarnom valamit, vágyakoznom valamire? Ebben a tekintetben útmutatást ad Loyolai Szent Ignác, aki Istennel való kapcsolatunkban lényeges helyre állítja erős vágyainkat.

Ezzel tulajdonképpen a mellett foglal állást, hogy törekednünk kell mély vágyaink megismerésére, és igyekeznünk kell hűnek maradni hozzájuk, törekedni feléjük. Egy kapcsolatban – ha igazán bensőséges – fontos, hogy meg tudjuk mutatni a másiknak a vágyainkat. Ennek egy felszínesebb formája, ha elmondom neki, mit szeretnék karácsonyra. Persze ez is a bizalom jele. A másik oldalról pedig tudnunk kell elfogadni a másik vágyait. Ez is az intimitás mutatója. Ha például egy gyerek pénzt kap a nagyszüleitől, s aztán a nagymama kérdésére, hogy mit vett a pénzen, azt válaszolja, hogy cukorkát, akkor lehet, hogy megszidják, milyen butaságra költötte a pénzt. A dorgálásban ott bujkál az ellentmondás: adtam neked egy ajándékot, és szerettem volna, ha egy vágyadat teljesíted általa, de közben mégsem fogadom el azt, amire vágysz. Van egy elképzelésem arról, hogy mire kellene vágynod: valami okos, bölcs és józan dologra, de semmiképpen sem cukorkára. Ha el tudjuk fogadni a másik vágyait, azzal szabadságot ajándékozunk neki.
Ugyanakkor arra sem könnyű rájönni, mi az én mély vágyam. Szent Ignác ennek a vágynak a kereséséről úgy beszél, mint egy mélyülési folyamatról az imában, az Istennel való kapcsolatban. A felszínesebb vágyaimat sem szabad lesöpörnöm az asztalról, mert mutatják az utat: fel kell tudnom használni őket arra, hogy kiderítsem, milyen mélyebb vágy van mögöttük, amely Isten felé irányul. Hatalmas érték, ha a vágyaimról őszintén tudok beszélni egy kapcsolatban, s ha a másik elfogadással válaszol az érzéseimre. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..