Fotó: Merényi Zita
Életművében központi helyet foglal el a Deuteronómiumról való termékeny elmélkedés. Mi a jelentősége ennek a szövegnek az Ószövetség, illetve a Biblia egésze szempontjából?
– Joggal állapíthatjuk meg, hogy az Ószövetség központja a Tóra, és a Tóra legfontosabb könyve a Deuteronómium. Erről Jézus idejében is így gondolkodtak. A zsidóság is úgy tekint a Deuteronómiumra, mint a Tóra legfontosabb könyvére.
Az Újszövetségben a harmadik legsűrűbben idézett könyv a Deuteronómium. Első helyen áll a Deutero Izajás (Iz 40–45), a második pedig a Zsoltárok könyve. A Deuteronómiumot Jézus kedvenc szentírási könyvének is nevezhetjük. Ami pedig a kortárs zsidóságot illeti, a kumráni tekercsekből az derül ki, hogy a Tóra egészét tekintve a legtöbb megtalált tekercs a Deuteronómium szövegét tartalmazza. Csak a Zsoltárok könyvét másolták nagyobb mennyiségben Kumránban.
Teológiai szempontból a Deuteronómium nem más, mint ószövetségi egyháztan (ekkleziológia). A legrégebbi rendszerezett teológia: nevezhetjük úgy is, hogy szisztematikus reflexió, ha a szövetség teológiáját nézzük. S ha már e könyv jelentőségéről beszélünk, szeretnék utalni arra is, hogy ha az egész ókori Kelet irodalmát vizsgáljuk, a Deuteronómium az egyetlen olyan irat, amely olyan társadalmi víziót vázol fel, amelyben nincsenek szegények.
A jeruzsálemi ősegyház például úgy tekintett erre a társadalmi modellre, mint a saját előképére. Jézus halála és feltámadása után, a Messiással találkozva ezt a deuteronómiumi szempontot (Deut 15,4) hangsúlyozzák és valósítják meg a keresztény közösségekben.
Melyek a legfőbb rendszerezett teológiai elemek a Deuteronómiumban?
– Például a hitvallásformulák, amelyekből kettő is itt található, ezek a hit kateketikai megfogalmazásai.
A rendszerezettség egyébként különféle témákban mutatkozik meg: a liturgia, a társadalom, a történelmi reflexió és a morál szintjén is (lásd: Tízparancsolat).
A Deuteronómiumban található a Tízparancsolat legrégebbi megfogalmazása, a mai tudomány állása szerint régebbi, mint az, ami a Kivonulás könyvében olvasható.
A Deuteronómium jelenlegi formája mikor állt össze? Egy írástudó műve, vagy egy írástudó csoport alkotása?
– Nagyon bonyolult a Deuteronómium kialakulásának folyamata. Annyira az, hogy a tudomány nem is képes teljes egészében rekonstruálni. A saját tudományos álláspontom szerint – amely időközben tudományos körökben elfogadottá is vált – a szöveg legrégebbi magja Hiszkija uralkodása idején állt össze: lényege a kultusz és az áldozat centralizációja.
Ez a Krisztus előtti VII. századra tehető, a végső szerkesztés pedig a Krisztus előtti V. században történt.
A Deuteronómium az első könyv, amely kezdettől fogva kánoni tekintéllyel rendelkezett. Krisztus előtt 400 körül egyesítették a többi írással a Pentateuchus (az Ószövetség első öt könyve) szövegkörnyezetében. De kánoni tekintélyénél fogva már korábban is idézték, például Jób könyve a 24. fejezetben teljes mértékben a deuteronómiumi törvény alapján épül fel. Érdekes, hogy például Rut könyvében megjelenik a deuteronómiumi törvények kritikája.
A Deuteronómium 25. fejezete szerint a moabiták nem vehetnek részt Jahve közösségében, ki vannak zárva belőle, mert a kivonulás során nem engedték meg, hogy az országuk területén átvonuljon a választott nép. Ezzel szemben Rut könyve kritikus, hiszen Rut moabita nőként Dávid és egyúttal a Messiás ősanyja lesz.
Nézzünk egy másik kérdést. A deuteronómiumi törvény megengedi, hogy az utószüretet megkapják az idegenek, az özvegyek és az árvák. Rut könyve azt mondja, ez kevés. Boász két kézzel adja a gabonát: nem elég az utószüret, azt mondja a munkásainak, hogy többet hullassanak el a gabonából azok számára, akik majd utószüretelnek.
Különleges, hogy ez az írásmű egy kánoni tekintéllyel bíró könyv kritikáját fogalmazza meg, majd önmaga is a kánon részévé válik.
Említette, hogy az Újszövetség maga is hivatkozik a Deuteronómiumra. Egy tanulmányában – amely a Pannonhalmi Szemlében jelent meg – hangsúlyozza, hogy a Deuteronómium szeretetteológiája szoros kapcsolatban áll az Isten és a felebarát iránti szeretet krisztusi parancsával.
– Ezt pontosítanom kell: a Deuteronómium az első olyan forrás, amely megfogalmazza az Istenre irányuló szeretet parancsát. A testvéri szeretet parancsa a Leviták könyvének 19. fejezetéből származik. A tartalom maga mindazonáltal jelen van a Deuteronómiumban is. Például azt olvassuk, hogy Jahve szereti az idegent, tehát ti is szeressétek az idegeneket.
Az Isten iránti szeretetre visszatérve: a Deuteronómiumban az a döntő, hogy ez nem egyéni jellegű, hanem az egész népnek szól. Csak akkor jöhet létre a szeretet civilizációja Izraelben, ha Izrael egész népként ezzel a szeretettel fordul Isten felé. Az istenszeretet parancsának ez az első fokozata, a második fokozata a személyes szeretet.
Az Ószövetséget és Újszövetséget nagy egységben látjuk most. Nem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy sok esetben nehéz elfogadni az Ószövetség tényeit, például a történetekben megjelenő erőszakot.
– Nagyon fontos, hogy kimondjuk: az Ószövetség Istene Jézus Krisztus apja. Egy társadalom mindennapjai természetesen tükröződnek az istenképben, például, ha egy társadalomban jelen van az erőszak, akkor ez az istenképére is rávetül.
Izrael legtisztább istenképe akkor alakult ki, amikor elvesztett mindent, amikor a nép a babiloni fogságban élt: ez Isten szenvedő szolgájának képe. Isten szolgája nem más, mint a száműzött, a babiloni fogságba hurcolt Izrael. Jézus ezt az istenképet vette föl.
Talán könnyebben megértjük az Ószövetség istenképét, ha arra gondolunk, hogy a kinyilatkoztatás ezeréves történetét öleli fel, ezer éven át alakult ki. Nagyon sok mindent kellett tisztázni, és sok minden megmaradt a maga kettősségében. Az Újszövetség csupán százévi kinyilatkoztatástörténetet fog át. Képzeljük el, mi lenne, ha még ötszáz év beletükröződne a szent iratokba!
A kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával mégiscsak lezárult.
– Ezt árnyalnunk kell kicsit, mert az utolsó újszövetségi irat, Péter második levele 130 körül keletkezett. De az mindenképpen állítható, hogy az apostolok testülete garantálja a Jézussal kapcsolatban elmondottak hitelességét. Azaz nem bizonyos apostolokról van szó, hanem az apostoli hagyományról, ami a második Péter-levélben, azaz az apostolok halála után is tükröződik.
Megjegyzem, az apostol fogalom is bővül, hiszen a Rómaiaknak írt levél 16. fejezetében egy apostolnőről van szó, Juniáról, aki ugyancsak megkapta az apostol címet. Ám az teljesen igaz, hogy a Krisztusról szóló tanítás hitelesítője az apostolok testülete.
Térjünk vissza az erőszak megjelenésére az Ószövetségben. Az bizonyos, hogy a mai hívők számára az erőszakmentesség a kereszténység lényeges eleme.
– Az Egyházon belül ki kell tartanunk az erőszakmentesség mellett, amit Jézus is képviselt, s amit az Isten szolgájáról szóló énekben az Ószövetség is megfogalmazott.
Az állammal kapcsolatban ugyanezt már nem állíthatjuk. Szögezzük le: az Egyház nem állam. A hegyi beszédre nem lehet államot építeni – mondta Bismarck.
Az Egyház valami olyasmit feltételez, amit az állam semmiképpen sem tud feltételezni: a hitet. Az Egyház a hitre épít. Az erőszakmentességet csakis a hit alapján lehet elvárásként megfogalmazni és valóra váltani.
Bencés szerzetesként és imádkozó emberként, aki a zsoltárokat is olvassa, mit tanácsolna a keresztény hívőnek, milyen szemlélettel olvassa az Ószövetséget?
– A zsoltárokhoz többféle módon közelíthetünk. Eredeti befogadásmódjuk – miként az összes ószövetségi könyvé – az olvasás volt. Az igeliturgiában is úgy tekintünk a zsoltárra, mint az egyik olvasmányra.
Az egyházatyák ezt úgy fogalmazták meg, hogy zsoltározni nem azonos az imádkozással, az csupán a második fázis. Először elmondjuk a zsoltárokat, és csak azután imádkozunk.
Ezért is fontos a zsolozsmában, hogy minden zsoltár elmondása után egy kis csendet tartunk, amelyet fenntartunk az imádság számára: ezt már Szent Benedek Regulája is így mondja.
Mi, katolikusok gyakran beszélünk a zsoltárok imádkozásáról, abban az értelemben, hogy azonosulunk a zsoltárossal, magunkévá tesszük a szavait. Ebből aztán esetenként problémák is fakadnak. Nem mindig tudunk azonosulni a szerzővel (lásd: átokzsoltárok).
Azt gondolom, az Ószövetséggel való megfelelő „bánásmód” titka a Szentírás rendszeres olvasásában rejlik. Nem az intellektuális színvonalról, nem is az egzegetikai tudásról van szó, hanem a szemlélődő befogadásról és a rendszerességről. Ez az én saját tapasztalatom, amelyből természetesen nem lehet általános elvet levonni.
A befogadás nehézségére egyébként az Újszövetség esetében is van példa. Ilyen a Jelenések könyve, amely prófétai könyv, és teljes mértékben ószövetségi veretű, ráadásul minden ízében csöpög az erőszaktól. De óvatosan kell fogalmaznunk. Azért, mert ennek a szövegnek is van egy befogadási kulcsa: ez pedig a leölt bárány. Úgy áll a leölt bárány képe a Jelenések könyve előtt, mint a violinkulcs a kotta előtt: meghatározza az olvasás módját. Mert egyedül a leölt bárány felől tudjuk befogadni az egyébként rettentő kijelentéseket tartalmazó Jelenések könyvét úgy, mint a vigasztalás könyvét.
