Jó, ha folyamatos a beszoktatás. Ha megtehetjük, elég, ha kezdetben csak rövidebb időre visszük el. Az is segíthet, ha az elején kicsit ott maradunk vele. Fontos, hogy az anyának ne legyen lelkiismeret-furdalása, amiért ott hagyja a gyereket. Inkább győződjön meg arról, hogy napközben a kicsi jól érzi magát, és csak az elválás nehéz. Az anya szorongása ugyanis a gyermekre is átragad. Egy háromévesnek attól a legnehezebb elválni, akihez a legszorosabban kötődik, ezért azt is kipróbálhatjuk, hogy nem az anya, hanem az apa, vagy egy nagynéni, vagy a nagymama viszi el az oviba.
– Mi történik akkor, ha a gyerek szellemileg, érzelmileg már készen áll a közösségre, de még nem teljesen szobatiszta?
– Ha egy kisgyerek hároméves korára még nem szobatiszta, az nem kóros, és nem baj. A szülők részéről nagyon fontos, hogy ne a szobatisztaság körül forogjon a világ. Parancsra, kívánságra ez úgysem működik. Az is lehet, hogy éppen a nagy váltás fogja elősegíteni a szobatisztaságot, de megtörténhet, hogy éppen az ovi lesz az, ami meghosszabbítja a pelenkakorszakot. Egy-két hónap csúszás még bőven belefér. Jó lenne, ha egyre több óvoda tolerálná az ilyen helyzeteket.
– Amikor elérkezik a kisiskoláskor, csemeténknek nemcsak a napocska jeltől, hanem a gondtalan játékos évektől is meg kell válnia. Mi a legfontosabb teendője egy szülőnek ebben az életszakaszban?
– Az iskolaérettség azt jelenti, hogy a gyerekben munkálni kezd a tudásvágy. Jó értelemben véve szeretne teljesíteni, valamit kihozni magából. De az óvodaudvar homokozójából nem könnyű átülni az iskolapadba. Ügyes és jó tanítónők tudják, hogy még bőven van helye a játéknak, nemcsak a játékos tanulásnak. A szülőnek is figyelnie kell arra, hogy az iskolába járással a családban se fejeződjék be a játék, hiszen ez az alapja a kreativitásnak, az együttműködésnek, az empátiának.
Egy kisiskolásnak legalább két-három óra mozgásra is szüksége van naponta, ha lehet, a szabad levegőn. Minél nagyobb az intellektuális megterhelés, annál nagyobb a mozgásigény is. Nagy tévedés, hogy ha nem megy az írás, akkor legjobb, ha a szülő leülteti a gyereket, és leíratja vele százszor ugyanazt a szót. A kis motorikus mozgásokat a nagy motorikus mozgások fogják megerősíteni. Labdázzon, cigánykerekezzen, bújócskázzon a gyerek, és akkor az írás is menni fog neki. A játék és a mozgás mellett nagyon fontos, hogy megmaradjon az kisiskolás gyermek életében a mese is.
– Minden szülő számára nagy kérdés a különórák dilemmája: mit, mennyit és mikor?
– Ha egy család komolyan veszi, hogy a kisiskolásnak két-három óra szabad mozgásra is szüksége van, akkor mérlegelnie kell a különórák számát, mert azok így nem fognak beleférni az életébe. Válasszunk ki egyet, amelyen természetesen menet közben akár változtatni is lehet.
Lényeges, hogy a gyerek szeresse a tanítóját, és azt is, amit csinál, érezze magát jól ott, ahol a különóra zajlik. Hiszen, ha örömmel végzi, még úgy is lesz olyan hullámvölgy, amikor esetleg abba akarja hagyni a zongorázást vagy a néptáncot, vagy esetleg nincs többé kedve lemenni az uszodába. A kitartást is meg kell tanulnia, azt, hogy mindenért áldozatot kell hozni. Ám ha eleve utálja a különórát, akkor ne erőltessük.
Ügyeljünk rá, hogy egy gyerek életében is legyenek szabadon hagyott idők, amikor lazíthat. Ha állandóan ott áll az anyuka vagy az apuka az ostorral mögötte, az nem vezet semmi jóra. Azt sem tartom helyesnek, hogy a gyerekkel egész álló nap azt gyakoroltatjuk, vagy abból járatjuk különórára, amiből gyenge. (Néhány kivételtől eltekintve.) Ki képes arra, hogy azt csinálja egész nap, ami kínlódás számára? Az erősségeit támogassuk! Ne feledjük, az örömös tevékenységekben fejlődnek a készségek.
Ha különóráról különórára visszük a gyereket, nem marad idő arra, hogy például segítsen otthon. Pedig egy kisgyerek még könnyen „befogható”, még örömmel, szívesen vesz részt az otthoni feladatokban. Kamaszkorban kezdjük mondogatni neki, hogy elég nagy vagy már, légy szíves segíts, de akkor már nehéz erre megtanítani, mert minden más jobban érdekli, mint a porszívózás. Egy gyereknek nem csak iskolába járásról, jegyekről, különórákról és teljesítményekről szól az élete. Kell, hogy legyen benne sok mozgás, játék, oldott beszélgetés, a családdal és a családért eltöltött idő, felelősségvállalás is. A neked csak az a dolgod, hogy tanulj – tévedés.
– A gimnáziumi évekkel megkezdődnek az első önálló szárnypróbálgatások. Ha esetleg kollégiumba is megy a gyermekünk, akkor a szó szoros értelmében is el kell engednünk a kezét…
– A kollégiumban átruházzuk a szülői szerepünket a nevelőkre. Ez sem könnyű feladat. Kell, hogy ott a serdülő találjon legalább egy olyan embert, aki személyesen törődik vele, akiben megbízik. Ha velünk marad a kamasz, egyre több felelősséget és önállóságot kell neki adnunk. Jó, ha ezt fokozatosan tesszük. Bízzunk benne, hagyjuk tévedni, ne akarjunk helyette mindent eldönteni.
– Az egyetemre induló gyerekünk már szinte kész hölgy, kész férfi. Mégsem egyszerű útnak indítanunk…
– Néha azoknak a szülőknek nehezebb, akiknek a főiskolás, egyetemista gyereke otthon marad, és nem költözik el másik városba. Hogyan álljon a lábára az a gyerek, akinek húszévesen is a sarkában járnak a szülők? Nem könnyű, de azt kell segítenünk, hogy ne ragadjon bele a fészekbe. Lökögessük, noszogassuk. Érezze, a végtelenségig nem maradhat velünk, előbb-utóbb ki kell repülnie. Ezért fontos, hogy szépen lassan, kisiskoláskortól egyre többször hagyjuk dönteni. Ne mi válasszunk helyette egyetemet, főiskolát sem. Hagyjuk a maga útján menni, hagyjuk hibázni, tanítsuk meg felelősséget vállalni. Ezt azonban egyetemista korában elkezdeni kicsit késő. A serdülő évektől próbáljuk őt „nyitott tenyérrel szeretni”.
Fotó: Bókay
