Szépség és méltóság

Az egyházi rend szentség, mely által isteni rendelés folytán egyesek eltörölhetetlen jegyet kapnak, és ezzel szent szolgálatra rendelt személyekké válnak, vagyis olyanokká, akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelően Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói föladatot, s így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről.
A mai teológia és egyházjog három rendet különböztet meg: a püspökséget, az áldozópapságot és a diakonátust. Az ezekben részesülőket nevezzük klerikusoknak. Megkülönböztetjük tőlük a laikusokat, akik – a szó hétköznapi értelmétől eltérően – nem hozzá nem értők, hanem Isten népéhez tartozó, de nem klerikus személyek.
A kiállítás – miközben a győri bencés diákok előadásában gregorián műveket hallunk háttérzeneként – egyszerre közvetít alapvető vallási ismereteket, és a lelki elmélyülésre is lehetőséget teremt.


A liturgikus tárgyak története egyben áttekintést nyújt a magyar egyház történetéről. Mintha magunk előtt látnánk a miséző papot, amint a szent cselekmény bemutatásához készül. A római rítus szerint, amelyet a római katolikusok követnek – a kereszténységen belül többféle rítust különböztethetünk meg, például a keletit –, a liturgiai öltözék felvételét imádság kíséri. Ezek az imák ma már a VI. Pál pápa által meghirdetett misekönyv szerint nem kötelezőek, elmondásuk azonban ajánlatos, mert segítik a papot az Eucharisztiára való felkészülésben és az elmélyülésben.
A szentmise bemutatása jelenti a papi szolgálat központi mozzanatát, s a hívő ember számára is lényeges – a leglényegesebb – a részvétel benne. Sokszor mondjuk: részt veszünk a misén – amikor igazából a misében kell részt vennünk: lelki és szellemi intenzitással bekapcsolódnunk a pap által bemutatott szent cselekménybe. Nem passzívan, mintegy nézőként ülünk a padban, hanem teljes belső dinamizmussal vagyunk részesei az átváltoztatásnak.
A kiállítás megtekintése jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk saját vallásos életünkön és vallási gyakorlatunkon. A nem keresztény számára pedig kultúrtörténeti áttekintést nyújt a tárlat, és sosem lehet tudni, kit mikor, milyen módon érint meg a felső szó.
A művészi alkotásokban gyönyörködve a magyarázatok rávilágítanak arra, hogy nem az egyház holmi fényűzésével találkozunk az aprólékosan kidolgozott miseruhák, arany- és ezüstkelyhek, szentségtartók felsorakoztatásával. A legszentebb cselekmény méltó emberi kifejezése, hogy anyagában és esztétikai megjelenésében szép tárgyakat használ hozzá, gazdag szimbolikus és lelki tartalommal. S közben megismerjük a szentségi cselekményhez készülő pap öltözködési rendjét.
Miután megmosta kezét és imát mondott – ez jelzi a profántól a szentségi, a bűn világától a tiszta szentség felé való átmenetet –, a pap először az amictust, a vállkendőt veszi fel. Az alba hosszú, fehér ing, amely arra emlékeztet, hogy a keresztséggel minden keresztény új, tiszta ruhát kap.
Az alba fölött a derékon övet, latinul cingulumot visel a pap. A manipulust vagy karkendőt ma már csak a szentmise különleges formájában használják. Eredete valószínűleg a rómaiak által a könnyek vagy a veríték letörlésére használt kendőhöz nyúlik vissza.
A stóla a felszentelt pap ruházatának fontos eleme, minden szentségi cselekménynél viseli. Végül a misére készülő felveszi a kazulát – köznyelven ezt szokták miseruhának nevezni. Eredetileg teljesen befedte a miséző pap testét. A gótikus korban a kazulán még Krisztus közvetlen ábrázolásával találkozunk, később szimbolikussá vált, s egyre színesedtek a miseruhák, színük az egyházi év rendje szerint változik.
Végül betekinthetünk egy sekrestyébe, s a temetési szertartás eszközei zárják a kiállítást. Ezzel is jelezve, hogy az egyház kereszteléstől haláláig kíséri el az embert.
A kiállítás lelassítja a belépőt, s nem sajnálja az időt: egyre növekszik benne a tudás és a lélek.