Mellékesen érdekes tudni, hogy a 24. vers („küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól”) ebben a megfogalmazásban minden valószínűség szerint nem Jézustól származik, hanem a mátéi zsidókeresztény közösségtől. A párhuzamos helyen (Mk 7,24–30) ez a vers nem található meg. Hasonló mátéi hozzáfűzés a Mt 10,23 is („Nem járjátok végig Izrael városait…”), mely a párhuzamos Lk 10,1– 16-ban nem található meg, és sok mátéi stílusjegyet visel.
Ezzel együtt meglepődünk Jézus válaszainak keménységén. Abban az időben a pogányokat gyakran kutyákhoz is hasonlították. Jézus ezt a hasonlatot használva mondja a kánaáni asszonynak, hogy a gyermekek kenyerét nem szabad a kiskutyáknak (vagyis a pogányoknak) adni.
Hányszor tűnik úgy, hogy Isten kemény! Nem felel a szenvedő kiáltására. Mózes hányszor kérdezhette Istent a menekülése után a pusztában, hogy miért nem menti ki a népét Egyiptomból, miért nem segítette őt ebben a küzdelmében? Pál apostol háromszor, könnyek között kérte az Urat, hogy vegye el tőle a testébe kapott tövist, de az Úr ezt felelte neki: Nem, elég neked az én kegyelmem. Az én erőm a te gyengeségedben lesz nyilvánvaló (vö. 2Kor 12,7–9).
Hány ember kiált Istenhez megromlott házasságának szenvedései között, betegségével küszködve, fojtogató magányában – és úgy tűnik, Isten hallgat.
Gyönyörű a kánaáni asszony és Jézus találkozásában, hogy ez az asszony nem sértődik meg azon, hogy Jézus a pogányokat (és ezzel őt magát is) a kiskutyákhoz hasonlította, hanem ezt feleli: „Igaz, Uram! De a kiskutyák is kapnak a morzsákból, amelyek a gyermekek asztaláról lehullottak!” Milyen megdöbbentő alázat és rendíthetetlen bizalom! Jézus idáig akarta elvezetni ezt az asszonyt.
A szenvedések útján Isten minket is idáig akar elvezetni. A teljes alázat és bizalom kiáltásáig. Lefelé vezet. Sokszor az ember túlságosan süket, túlságosan körülvette magát a jólét eszközeivel, túlságosan kemény a szíve. Isten csak a szenvedés vésőivel tudja széttörni ezt a keménységet. Ahogyan C. S. Lewis írja: „Isten az örömeinkben suttog, a lelkiismeretünk hangjában érthetően beszél, a szenvedéseinkben hangosan kiált” (Keresztény vagyok). Sokszor csak ezt a kiáltást halljuk meg, csak a szenvedés lefelé vezető ösvényein jutunk el odáig, hogy Isten előtt leboruljunk, hogy megnyissuk előtte addig kemény páncéllal elzárt szívünket.
