Szenvedésünkben Isten hangosan kiált

Mellékesen érdekes tudni, hogy a 24. vers („küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól”) ebben a megfogalmazásban minden valószínűség szerint nem Jézustól származik, hanem a mátéi zsidókeresztény közösségtől. A párhuzamos helyen (Mk 7,24–30) ez a vers nem található meg. Hasonló mátéi hozzáfűzés a Mt 10,23 is („Nem járjátok végig Izrael városait…”), mely a párhuzamos Lk 10,1– 16-ban nem található meg, és sok mátéi stílusjegyet visel.

Ezzel együtt meglepődünk Jézus válaszainak keménységén. Abban az időben a pogányokat gyakran kutyákhoz is hasonlították. Jézus ezt a hasonlatot használva mondja a kánaáni asszonynak, hogy a gyermekek kenyerét nem szabad a kiskutyáknak (vagyis a pogányoknak) adni.


Hányszor tűnik úgy, hogy Isten kemény! Nem felel a szenvedő kiáltására. Mózes hányszor kérdezhette Istent a menekülése után a pusztában, hogy miért nem menti ki a népét Egyiptomból, miért nem segítette őt ebben a küzdelmében? Pál apostol háromszor, könnyek között kérte az Urat, hogy vegye el tőle a testébe kapott tövist, de az Úr ezt felelte neki: Nem, elég neked az én kegyelmem. Az én erőm a te gyengeségedben lesz nyilvánvaló (vö. 2Kor 12,7–9).

 

Hány ember kiált Istenhez megromlott házasságának szenvedései között, betegségével küszködve, fojtogató magányában – és úgy tűnik, Isten hallgat.

Gyönyörű a kánaáni asszony és Jézus találkozásában, hogy ez az asszony nem sértődik meg azon, hogy Jézus a pogányokat (és ezzel őt magát is) a kiskutyákhoz hasonlította, hanem ezt feleli: „Igaz, Uram! De a kiskutyák is kapnak a morzsákból, amelyek a gyermekek asztaláról lehullottak!” Milyen megdöbbentő alázat és rendíthetetlen bizalom! Jézus idáig akarta elvezetni ezt az asszonyt.

A szenvedések útján Isten minket is idáig akar elvezetni. A teljes alázat és bizalom kiáltásáig. Lefelé vezet. Sokszor az ember túlságosan süket, túlságosan körülvette magát a jólét eszközeivel, túlságosan kemény a szíve. Isten csak a szenvedés vésőivel tudja széttörni ezt a keménységet. Ahogyan C. S. Lewis írja: „Isten az örömeinkben suttog, a lelkiismeretünk hangjában érthetően beszél, a szenvedéseinkben hangosan kiált” (Keresztény vagyok). Sokszor csak ezt a kiáltást halljuk meg, csak a szenvedés lefelé vezető ösvényein jutunk el odáig, hogy Isten előtt leboruljunk, hogy megnyissuk előtte addig kemény páncéllal elzárt szívünket.

 

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.