Benedek pápa azonban – legalábbis a bírálói szerint – még magasabbra húzta az egyház belső reformjának gátját. Sokak szerint szintén problémát jelenthet, hogy a pápai megnyilatkozásokban olyan elnagyolt minősítések olvashatók korunkkal kapcsolatban (a „hedonizmus” vagy a „relativizmus” bélyege), amelyek nem felelnek meg a mai összetett élet- és gondolkodási formáknak. Ugyanakkor XVI. Benedek vitathatatlan érdeme, hogy a vélemények zűrzavarában rendszeresen a kereszténység egyedi lényegére emlékeztetett: Jézus életében és halálában Isten megmutatta valódi arcát, s potenciálisan mindenki címzettje az evangélium szabaddá tevő igazságának. Ezzel együtt a pápa azt az aggodalmát is kifejezte, hogy az Istenbe vetett hit elhalványodásával párhuzamosan Európában a társadalom erkölcsi alapjai is kárt szenvedhetnek. Az már más kérdés, hogy a politikai vezetők meghallják-e ezt a figyelmeztetést.
XVI. Benedek olyan lépést tett, amilyet az újkorban egyetlen másik pápa sem. Lemondása ugyanakkor nem egészen váratlanul következett be, döntésének voltak előjelei. 2010- es interjúkötetében leszögezte: elképzelhetők olyan helyzetek, amelyekben a pápának nemcsak joga, de kötelessége is a lemondás. Két ízben is felkereste V. Celesztin, az 1294-ben öt hónapnyi uralkodás után hivataláról lemondó pápa sírját, amely előtt állva tisztelete jeléül levetette palliumát.
XVI. Benedek egészen máshogyan döntött, mint elődje, II. János Pál, aki a nyilvánosság elé tárta szenvedését és halálát. Lemondó nyilatkozatával arra hívta fel a figyelmet, hogy egy pápa nemcsak szavakkal és tettekkel, de szenvedéssel és imádsággal is tevékeny lehet. Benedek pápa szavai és intézkedései jól ismertek. A szenvedés és az imádság természetesen nem hozzáférhető a nyilvánosság számára. XVI. Benedek ugyan nyilvánvalóan nem misztikus, de soha nem hagyott kétséget afelől, hogy a hit alapvető forrásának tartja a liturgiát és az imádságot.
Utódjának óriási feladatokkal kell szembenéznie. A katolikus egyház már régen levetkőzte eurocentrikus formáját, és policentrikus világegyházzá vált. Míg Európa mintha erőtlen lenne a kereszténységhez, Ázsiában és Afrikában életerős és egyre növekvő egyházi közösségekkel találkozunk. A nyugati egyházat a reform kérdései foglalkoztatják, a déli féltekén viszont más kérdések állnak előtérben: a szegénységgel folytatott harc, a béke és az igazságosság ügye, az ökológia szempontja. Európán kívül az iszlám agresszív formái és a gyors ütemben növekvő pünkösdista mozgalom sikerei is feladat elé állítják az egyházat.
Már az is nehézséget jelent, hogyan folytatható az egyház körültekintő modernizálása a hagyomány alapjainak megőrzésével. Még nehezebb azonban úgy egységbe fogni a különböző földrajzi területek eltérő sajátosságait, hogy közben a római centralizmus se fokozódjon. Megfelelő mérce lehetne ehhez a feladathoz a katolikus tágasság, amely az egységgel együtt a sokféleségnek is teret tud biztosítani.
Neue Zürcher Zeitung
