Olvasott belőle, imádkozott a barátjáért, s csak amikor befejezte, merte felemelni a szemét, és ránézni. Megdöbbenésére a barátja arcán nagy könnycseppek gördültek végig, és csak ennyit mondott: „Miért ilyen későn?” A legfontosabbat mindig a végére hagyjuk? Vagy esetleg még akkor sem merjük kimondani? Vajon tudatában vagyunk-e annak a kincsnek, amelyet Krisztus ránk bízott, és amellyel mások életét is teljessé tehetnénk? „Az aratnivaló sok” – mondja Jézus az evangéliumban. Az ember élete csak Istenben, csak a szeretet által teljesedik ki. Hányan vannak, akik tudva vagy tudtukon kívül szomjazzák ezt a teljességet! Az ember kiirthatatlanul vágyik a tökéletes, a végtelen, a maradéktalan boldogságra, jóságra, szépségre. Soha nem mondjuk azt, hogy ne lehetnék még egy kicsit boldogabb, hogy a dolgok körülöttem ne lehetnének még harmonikusabbak. Az ember, ha őszinte önmagához, nem tud beletörődni a szerettei halálába, és a saját halálába sem. Nem érezzük egészen természetesnek. A lelkünk mélyén lázadunk ellene. Sok filozófus elgondolkodott azon, hogy miért van ez így. Miért nem elég az embernek ez a világ? És igen sok filozófus arra a meggyőződésre jutott, hogy azért érzékeljük ezt a világot végesnek és töredékesnek, mert tapasztalunk valamit abból, ami a világon túl van. Ha semmi sem létezne a világon túl, akkor nekünk ez a világ teljesen elég lenne. Csak azért tudjuk végesnek érzékelni ezt a világot, mert tapasztalunk valamit a végtelenből, a teljességből, és ehhez viszonyítjuk minden földi tapasztalatunkat. Az embert pontosan ez a tapasztalat teszi emberré. Ez emel ki minket az állatvilágból. Ez emeli ki az embert a véges földi valóságok fölé, és tesz minket képessé arra, hogy az egészre rákérdezzünk. Az ember „kilóg” ebből a világból, mert van, ami kiemelje. Az ember megkérdezi azt: ki vagyok? Honnan vagyok? Van-e értelme a létemnek és a világnak? Mit kell tennem? Mit remélhetek? Ez a tapasztalat teszi az embert emberré. A katekizmus kompendiuma így határozza meg az embert: „Homo capax Dei” (az ember képes az Istenre; képes megtapasztalni és befogadni őt). Csak Istenben teljesedhet ki az ember élete. Hányan éheznek, vágynak erre a találkozásra, erre a kiteljesedésre! Mi megkaptuk a hit ajándékát. Nem azért kaptuk, hogy véka alá rejtsük. Egy olasz ifjúsági otthonban történt, ahol nagyon problémás kamasz fiúkat neveltek. Az otthon egyházi fenntartású volt, egy idős pap, Don Enrico vezette az intézményt. Az egyik délután nagyon csúnya veszekedés és verekedés tört ki két fiú közt. Az egyik, akivel azelőtt is rengeteg nehézség volt már, megvert, megrugdosott egy nála sokkal fiatalabbat. Az atya teljesen tehetetlennek érezte magát. Próbálkozott már ennél a fiúnál szép szóval és kemény szavakkal, jutalmazással és büntetéssel. Semmi sem használt. Ahogy keserűen, tehetetlenül állt a verekedést abbahagyó két gyerek és az oda gyülekező többi fiú gyűrűjében, hirtelen gondolattal karon ragadta a verekedőt, és az intézet kápolnája előtti hatalmas feszület elé vezette. Csendben álltak ott ketten, a feszület előtt. Nem egy idealizált kereszt volt ez, látszottak a nagy vércseppek, Krisztus szenvedéstől meggyötört arca. A fiú egyszer csak – maga sem tudta pontosan, hogy miért – sírva fakadt. A pap megdöbbenve nézte, erre nem számított ettől a fiútól. Kisvártatva megölelte a gyereket. Az előszörre megijedt, azt hitte, pofont kap. Aztán, néhány másodperc múlva ő is viszonozta az ölelést, magához szorította ezt az öreg, jóságos papot. Aznap este Don Enrico az ajtajába betűzve egy levelet talált. A levelet a fiú írta, ez állt benne: „Köszönöm. Ez volt az első ölelés, amit életemben kaptam.” Szomjazza a világ Isten szeretetét. Nekünk, akik megtapasztalhattuk Isten ölelését, jóságát, kötelességünk ezt az ölelést továbbadni. Csak így gyógyulhatnak a föld sebei, a családunk, a hazánk sebei. Az aratnivaló sok… Tudsz-e elindulni, betakarítani az Isten vetését?
