A dicsőséget a görögben a doxa szó jelöli, amelynek őseredeti jelentése nem más, mint fény és ragyogás. Ilyen tiszta fénye van a világító égitesteknek, a szellemi lényeknek, de még az Isten elé járuló embereknek, a szenteknek is, legfőképpen pedig magának Istennek, akiből minden fény fakad, aki „megközelíthetetlen fényben lakozik” (1Tim 6,16), és akinek „fényében látjuk az igazi fényt” (vö. Zsolt 36,10) – emiatt ragyog, fénylik Mózes homloka, arcbőre az Istennel való találkozás után (l. Kiv 34,29). A dicsőség szó kapcsán tehát nem pusztán a győztes hadvezér diadalmenete, nem is csupán a király udvartartásának pompája kell hogy megjelenjék lelki szemeink előtt, hanem az a világosság, az a tiszta ragyogás, amely Istenből árad ki. Amikor tehát az utolsó vacsorán Jézus így szól: „Most dicsőül meg az emberfia, s az Isten is megdicsőül benne”, akkor a jánosi teológia sajátos foglalata áll előttünk. „Kezdetben volt az Ige. (…) S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,1.14). Azáltal, hogy Jézus emberré lett, a megközelíthetetlen fényű Isten oly közel lépett hozzánk, hogy rá tudtunk nézni, szemlélni tudtuk őt, be tudtuk fogadni dicsőségének ragyogását. „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9) – mondja Jézus Fülöpnek, s valóban így van: az Atya átragyog az emberré lett Fiún (Isten megdicsőül benne), s ezért nagypéntek, a kereszt, a szenvedés és halál botránya és átka végezetül húsvétkor maga is átlép Isten fényes dicsőségébe (a Fiú megdicsőül az Atyában). Hogy mindez nem puszta isteni erődemonstráció, hanem valóban életadó titok; hogy nem egyszerűen teológiai eszmefuttatás, hanem létezésünk alapköve, az a szeretet gondolatában válik nyilvánvalóvá. „Új parancsot adok nektek!” Hogyan is szólt a régi? „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” (Mt 22,39; vö. Lev 19,18). Mi változik meg? A viszonyítási alap – ne önmagadhoz mérd a szeretetet! „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” Krisztus a mérték. Benne teljesül a csodálatos jánosi mondat: „Megismertük, és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). Az Atya örök szeretete átragyogott Krisztuson, az Atya megdicsőült a Fiúban. Ezért a Fiú is megdicsőült az Atyában – a szeretetből vállalt halál éje a feltámadott élet verőfényére váltott. Ez a mi húsvéti örömhírünk!
