Szentírás-magyarázat: „Az dobja rá az első követ…” – Nagyböjt ötödik vasárnapja – Jn 8,1-11

Krisztus nem azért mondja ezt, mintha valami lényegtelen balesetnek gondolná a bűnöket, amelyen könnyedén túl lehetne lépni. Épp ellenkezőleg, ő sokszor a kicsinek látszó bűnök súlyosságára hívja fel a figyelmet: „Aki azt mondja testvérének, »te bolond!«, méltó a pokol tüzére… Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele” (Mt 5,22. 28). A tékozló fiú bűnös életét Jézus így nevezi: „eltékozolta az életet” (Lk 15,13 az eredeti görög szövegben). A bűnök nem könnyű kis kalandok, amelyek után minden úgy folytatódhatna, mintha mi sem történt volna. A bűnökkel az ember az életét tékozolja, a legdrágább kincseiből veszít. Veszítünk a szemünk csillogásából, a gerincünk egyenességéből. Elveszítjük a családunk békéjét, szeretteink nagyrabecsülését. Jézus nem azért mondja az asszonynak, „én sem ítéllek el”, mintha vétkét nem tartaná nagyon is súlyos bűnnek. Nem is arra tanít az evangélium, hogy a rossz dolgokat jónak mondjuk, és mindenre kedvesen mosolyogjunk. A Szeretethimnuszban arról hallunk, hogy „a szeretet nem örül a gonoszságnak, hanem örömét az igazság győzelmében leli” (1Kor 13,6). Jézus pedig ezt mondja: „Ha vét ellened testvéred, fedd meg négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet…” (Mt 18,15) Nem az a szeretet, ha mindent a lenyel és a szőnyeg alá söpör az ember. Ha így teszünk, azt sokszor nem szeretetből, hanem félelemből vagy közömbösségből tesszük. Vagyis a rosszat gyakran néven kell nevezni, meg kell próbálni megoldani, kiküszöbölni. Ám Jézus mégis arra tanít, hogy ne ítélkezzünk. A másik embert ne akarjuk beskatulyázni, ne akarjunk felette végső ítéletet mondani. Hogy mi lakik a másik ember szívében, azt csak Isten ismeri. Hogy mitől lett olyanná, amilyen, milyen terheket hordoz, milyen sebeket kapott az életben, mennyi szépség és érték van benne, csak talán nem volt, aki észrevegye, aki előcsalogassa: mindezt csak Isten tudja egészen. Mi, emberek csak a felszínét látjuk a másik életének, a jéghegy csúcsát. Egyedül Isten ítélhet, csak ő tudja szétválasztani a búzát és a konkolyt, mi, emberek menthetetlenül összekeverjük a kettőt. Isten pedig, bár úgy lát minket, ahogyan vagyunk, mégsem akar minket elítélni. „Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy üdvözüljön általam a világ” (Jn 12,47). Mert Isten nem elítélni, hanem felemelni akar: „Menj, és többé ne vétkezzél!” Erre tanít minket is. Milyen jó volna megérteni és életre váltani ezt! Ha meg is látjuk a másik bűnét, magát az embert mindig menteni kell, mindig felemelni. Ha képesek vagyunk lemondani a nagyképű ítéletekről, akkor megnyílik az út számunkra is, hogy a megváltás művének társai, munkásai lehessünk.