Az ember léte a Teremtőtől származik, benne gyökerezik. Az ember léte őbenne teljesedik majd be, őrá irányul. A lényünk középpontja önmagunkon túl van, önmagunk felett van. Az ember nem azáltal teljesedik ki, ha önzően szűkös önmagát akarja megvalósítani, hanem azáltal, ha önmagán túlnő, önmagát elveszíti, odaadja. Van bennünk egy olyan éhség, amelyet semmilyen földi kenyér jól nem lakat. Az ember igazi és végső tápláléka Isten, az ő végtelen jósága és szépsége. Ha az embert ettől a tápláléktól megfosztják, akkor éhezni kezd a lelke, akkor betegesen fogyasztani kezd.
A mai nyugati ember rákos daganatként szennyezi be a földet a mennyiségre irányuló „fejlődésével”, ezzel a veszélyes sejtburjánzással. Mennyiségileg dagasztja magát a modern nyugati világ, mert a minőségi fejlődés útját nem ismeri, elveszítette. Ebből a betegségből az igazi gyógyszer a mennyei Kenyér, a „halhatatlanság orvossága” (Antiochiai Szent Ignác, Ef 20,2). Ez a Kenyér képes valóban betölteni az ember éhségét, tudja lefékezni a romlandó eledelért való görcsös és önpusztító hajszát.
A XX. század elején az Egyesült Államokban egy orvoscsoport kezdte vizsgálni, mi az oka a csecsemőotthonokba adott gyermekek közti rendkívül magas halandóságnak. Sok otthont látogattak meg, ám a helyzet mindenütt hasonlóan tragikus volt. Aztán átjöttek Európába, és Németországban látogattak meg néhány otthont. A csecsemőhalandóság a német gyermekotthonokban is rendkívül magas volt, egy otthon kivételével. Düsseldorfban egy csecsemőotthonbon a beadott csecsemők életben maradási aránya meglepően magas volt. Az orvosok vizsgálgatták az otthont, ám azt látták, hogy a használt gyógyszerek és tápszerek ugyanazok, mint a többi helyen. Egy különbségre azonban egy idő után felfigyeltek. Egy idős ápolónő, Anna néni, mivel nem volt hova mennie lakni, nyugdíjasként is ott lakott az otthonban, az egyik lépcső alatti kis szobában. Anna néni mindennap végiglátogatta az egész csecsemőosztályt, minden kisbabát kézbe vett, becézgette, simogatta őket. A különbség Anna néni volt. Miatta „döntött” úgy sok kisbaba, hogy küzd az életéért, hogy életben marad.
A mai világunkból mintha ez a szeretet hiányozna egyre inkább. Mintha sokan nem tudnák azt átélni, hogy a Teremtő kezeiben van a létünk, az ő szeretetéből lettünk. Sokan még a hiteles szülői szeretetet, emberi szeretetet sem kapják meg. Éhezik a modern ember, és ezért fogyaszt.
Az Eucharisztia az ember legelemibb vágya. Kálvin meglepetve, értetlenül kérdezte, „hogyan kötheti magát Isten a földi elemekhez?” Isten valóban szereti ezt a világot, magához akarta ölelni az embert. Az idők teljességében egy ragyogóan tiszta emberi életen keresztül Krisztusban önmagát adta a világnak. A földi elemekhez kötötte magát. Isten tettei pedig örökkévalóak. Ha az egyház hittel megnyílik e titok felé, akkor újra és újra Isten szeretetének ebbe a felfoghatatlan titkába beléphetünk, belőle részesedhetünk. Így hitte és élte ezt a kereszténység mindig is. Szent Jusztinosz, a palesztinai születésű vértanú, akitől az Eucharisztia liturgiájának egyik legősibb leírása ránk maradt, ezt írja (Krisztus után 155 körül): „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, … amiből testünk és vérünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére az” (I. Apológia 65,2). Gyönyörű és megrendítő volt nemrég látnom azt, ahogyan egy fiatalasszony, aki nem áldozhatott, sírva fakadt a Krisztus teste utáni nagy vágyakozása miatt. Éhezi a világ az igazi Kenyeret. Bárcsak felismerné, és betelne ezzel a gyógyító táplálékkal!
