Az első esetben a világtalan először úgy látja az embereket, mintha fák járkálnának. Még csak félig-meddig lát. A második esetben azonban Jézus kérdésére: „Mit akarsz, mit tegyek veled?”, és a vak kérésére: „Mester, hogy lássak”, a nyomorult ember azon nyomban „visszanyerte látását”. Az ókorban a vakoknak különben nem sok esélyük volt a gyógyulásra, sőt, az életben maradásra sem. Hiszen teljesen ki voltak szolgáltatva a járókelők adakozó jóindulatának azzal a határtalan tehertétellel, hogy egész életüket teljes sötétségben kell leélniük. Szinte az emberi nyomorúság és reménytelenség jelképei voltak. A védtelenségben a két vak egymás sorstársa, ugyanakkor a figyelmesebb olvasás kettejük különbségeit is érzékeli. Mai vasárnapunk elbeszélésében a jerikói vak, Bartimeus – amikor arról hall, hogy a názáreti Jézus arra jár – kiáltozni kezd, nem úgy, mint a hallgatag betszaidai. Továbbá az is feltűnik, hogy „Dávid Fiának” szólítja. Márk evangéliumában a zsidó messiási fenségcím hatalmas kiáltásként kétszer is csak itt hangzik fel, Bartimeus ajkán. Ennél is figyelemre méltóbb: Jézus nem utasítja el magától e messiási megszólítást, hanem elfogadja. Azután a tömegből többen szidalmazzák őt lármázásáért, de Jézus biztatja: „Hívjátok ide!” Nem Jézus közeledik feléje, hanem türelemmel megvárja, hogy a gyógyulást kérő maga jelenjék meg előtte, és bátor hitét ugyanazokkal a szavakkal dicsérje meg, mint korábban a vérfolyásos asszonyét: „Hited meggyógyított” (vö. 5,34). Meglepő viszont, hogy aki visszanyerte látását, nem távozik el, hanem „csatlakozik hozzá”. Ha figyelembe vesszük, és ha kellőképpen értékeljük ezt a nyelvi finomságokban kifejeződő emberi magatartásformát, akkor esetleg nemcsak azt vesszük észre, hogy az evangélista miért is helyezte e történetet a szenvedéstörténet elé, hanem azt is: milyen szervesen illeszkedik teológiájának sodrásirányába. Mert afelé mutat ez is, hogy Jézus igazi mivolta a kereszten fog megmutatkozni, és ez a titok csak hittel ismerhető fel, fogadható el. Az emberek már rég ott sereglenek Jézus körül, de különösebb hit nélkül. Jézus minden cselekedetét, csodáját szemlélik, és mégis vakok, mert csak „néznek, de nem látnak”. Nem véletlen, hogy Jézus – néhány verssel korábban – ugyanazt kérdezi Zebedeus fiaitól, mint Bartimeustól: „Mit akartok tőlem?” (10,36). A két tanítvány kérése: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk jobbodra, másikunk balodra üljön dicsőségedben.” Ez a hatalom kívánsága, ezzel szemben pedig Bartimeusé, a szereteté. Két kívánság áll itt egymással szemben. Az egyik karrierre, pozícióra tör, a másik irgalomra, megbocsátásra vár. Ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, akkor talán úgy látjuk Jézust és embertársainkat, mint a betszaidai vak, aki körül fákként járkálnak az emberek. De a Golgota felé haladva, a Golgota közelében egyre „tisztul a szem”. Bátorkodjunk kérni: Uram, add, hogy lássunk, mert hatalmi (önérvényesülési) vágyainkban egyre inkább beszűkül világunk, és egyre sűrűbb lesz sötétségünk. Uram, add, hogy lássunk, mint Bartimeus, aki követett téged. Add, hogy sötétségünkben világosság támadjon, hogy látásunk egyre élesebb legyen.
