Jézus elbocsátja a tömeget, tanítványainak szűkebb csapatával csónakba száll. Hirtelen „nagy szélvihar” támad, a hullámok becsapnak a bárkába, félő, hogy elmerülnek.
Jézus csak alszik egy vánkoson. Talán elfáradt az emberek között. Tanítványai fölkeltik: meglepett, némileg szemrehányó szavakkal: „Mester! Nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Máté többszörösen átsimogatja ezt a mondatot. Nála ezt mondják a tanítványok: „Uram! Ments meg minket! Elveszünk!” (8,25)
Az evangéliumok olvasói tudják, hogy a tanítványok Jézus több csodatettének tanúi, részesei voltak már, mindannyiszor gyógyító csodáknak. Most mégsem csodát várnak tőle, inkább azt, hogy hathatósan imádkozzék a megmenekülésükért. Forduljon ahhoz, aki valóban Ura a szélnek meg a vizeknek is, s akit ő Atyjának nevez. Jézus azonban „fölkel és parancsol a szélnek”, szinte rárivall a tengerre (a Genezáret-tó egyszerre tengerként hullámzik előttünk!). Nem fönséges, hanem indulatos, szinte goromba szóval: „Csend! Némulj el!” Szinte úgy, ahogy egy juhász rámordul a kutyájára. Az evangélium olvasója előtt nem egészen ismeretlen ez a hangnem.
Jézus így szokott a gonosz lélekre rákiáltani. Az elbeszélő érzékeltetni tudja ennek a parancsnak váratlan, szinte döbbenetes hatását: „A szél elállt, és nagy csendesség lett.” Jézus azonban még mindig indulatos. Bosszantja, hogy fölébresztették? Inkább azért haragszik, mert többet várt a tanítványaitól: „Miért vagytok gyávák? Hát nincsen hitetek?”
A tizenkettő most kezd igazán félni. „Nagy félelem fogja el őket, s egymást kérdezgetik: Ki ez, hogy a szél is meg a tenger is engedelmeskedik neki?”
Nagy vihar, nagy csendesség, nagy félelem… A tanítványok nem valami lankás, virágos úton lépegetnek fölfelé – Jézust követve. Kisszerű életükből nagy megrázkódtatások közé vezeti őket a Mesterük. Nekünk sem csak azt mondogatja: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek…” (Mt 18,2). Felnőtt hitet vár tőlünk, s nem játszótérre vezet.
