Az „idegen ördögűző”-ről – úgy látszik – egyedül Márk tudósít. Talán az sem véletlen, hogy tevékenysége láttán leginkább a Zebedeus-fi János háborodik fel. Gondoljunk a Lukácsnál fennmaradt hagyományra, amely szerint János és testvére, Jakab hasonló indulattal lép fel, amikor egy szamaritánus falu megtagadja Jézus és tanítványai számára a vendégszeretetet, és ezért Isten mindeneket fölemésztő nyilát kívánja rájuk (vö. 9,54 sk). Feltűnik a szövegben, hogy olyasvalakiről van szó, aki nem követ „minket”. Annál is inkább, mert az evangélium Jézus követéséről szól. De Jézus tanítványainak címzett feddése – akárcsak a Lk 9,55-ben – megfelel belső lelkületének. Türelemmel és tágra nyílt szívvel válaszol. Vannak jóra való emberek, akik puszta emberségből készek másoknak segíteni, még ha nincs is közük Jézushoz. Ők meg fogják ismerni Isten irgalmát az ítélet napján. Egy körrel beljebb lépve a pohár vizet adó ember jutalmáról hallunk. Jézus arra is megnyitja a szemünket, hogy az ő tanítványai csakugyan kapnak is lépten-nyomon olyan segítséget ismeretlen segítőtársaktól, amelyért hálásaknak kell lenniük. Csekély, úgy is mondhatnánk, észrevétlen, ugyanakkor nélkülözhetetlen dolgokról van szó, mint például „egy pohár vízről”. Ha kitekintünk egy kicsit a kora keresztény missziós tevékenységre, ez azt is jelenti, ha bárki vállalja a tanítványokat Krisztusért, érezni és élvezni fogja előnyeit. Az igehirdetők Krisztus nevében úttalan utakon fognak menni – szomjúságtól kimerülten –, s akkor ha valaki azért ad nekik inni, mert Krisztuséi, meglesz a jutalma. A nyíltszívűség sokszor találkozhat mások segítőkészségével. Ha még egy körrel beljebb lépünk, Máté „kedveltjei”, a kicsinyek, a legkisebbek közé kerülünk, akikkel mellékesen már az előző körben is találkoztunk Amikor e helyütt skandalumról olvasunk, valójában Jézus tanítványai hitének megrendítéséről, üdvösségének veszélyeztetéséről esik szó, olyan démonikus tettről, amely az ítéletkor a legnagyobb büntetéssel fog járni. A tengerbe dobott botránkoztató – malomkövei a nyakában – drasztikus képe ezt kívánja érzékeltetni. Jézus környezetében minden bizonnyal akadtak emberek, akik megkísérelték lebeszélni a „kicsiket” Jézus követéséről, és mindent megtettek, hogy kiábrándítsák őket Jézusba vetett hitükből, és eltántorítsák iránta való hűségüktől. Nem a kéz, a láb vagy a szem megcsonkítása az üdvösség útja tehát. A kőkemény keleti képek mögött, amelyekről az evangéliumi szakasz utolsó verseiben olvasunk – ha visszagondolunk kívülről befelé haladó, fentről lefelé mélyülő koncentrikus köreinkre –, éppen az ellenkezőjéről van szó: az élet odaadásáról. És ha odaadjuk életünket, már nem János elutasító gesztusával közeledünk embertársaink felé, hanem Jézuséval: „Aki nincs ellenetek, az veletek van.” (Lk 9,50)
