Ezért a középkor a húsvéti időt és a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre tette az Oltáriszentség ünnepét. Újabban pedig az ezt követő vasárnapra került az úrnapja. Az ünnepi mise evangéliuma Szent János könyvéből való. Meglepő, de a negyedik evangélista az utolsó vacsoráról szóló beszámolójában nem ír az Oltáriszentség szerzéséről. Úgy intézi viszont, hogy Jézus a kenyérszaporítást értelmező hosszú beszédében mégis feltárja azt a szándékát, amelyet aztán nagycsütörtökön teljesített be, hogy tudniillik önmagát adja eledelünkül: „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” A kenyérszaporítás alkalmával Jézus nyilvánvalóvá tette: nemcsak tanítóként fordul hozzánk, hanem táplálni is akar és tud bennünket. Akkor egy alkalmi csodával a szavára ráfeledkező sokaság éhségét csillapította. Ez azonban jel volt és ígéret. Az utolsó vacsorán maga vált eledelünkké. Nem szókép ez? Hiszen Jézus máskor szőlőtőnek, jó pásztornak, a világ világosságának is mondta magát! Itt különös hangsúlyt kap a kétszer is elhangzó valóban szó: a görög eredetinek tán még hívebb fordítása, hogy valóságos étel és valóságos ital. Az is kiemeli ezt a kijelentést a metaforák sorából, hogy itt párhuzamba kerül egymással az étel és az ital, a test és a vér. Amíg csak azt mondta: „én vagyok az élő kenyér”, addig értelmezhettük metaforikusan is a szavát. Mikor már nem egyszerűen önmagáról, hanem a testéről és a véréről beszél, mikor már ételt és italt említ, akkor arra késztet, hogy „szó szerint” értsük, amit mond. Jézus nem azért lesz eledelünkké, hogy testi éhségünket csillapítsa. Még azt sem mondhatnánk, hogy „lelki éhségünk” kielégítése volna a célja. Táplálni akar. Meg akarja velünk osztani a saját életét: azt a szeretetet, amely minden tettében vezette. Megerősít egymás s önmagunk terhének elviselésére, részeltet a föltámadott élet öröméből.
