Szentírás-magyarázat: Ki a vak? Nagyböjt negyedik vasárnapja – Jn 9,1-41

Jézus mind a két feltevést elutasítja. Ez az ember ártatlan. Azért született vaknak, hogy alkalmat adjon Isten hatalmának megnyilatkozására. S valóban: Jézus nyomban meg is gyógyítja, vagy legalábbis elindítja a forráshoz, amelynek vize látóvá teszi.

Körülöttünk ritkán esnek csodák, de a fogyatékos, a szerencsétlen emberek ma sem vétkeik megérdemelt büntetését viselik. Azért hordozzák különös keresztjüket, hogy a mi szívünk meglágyuljon, amikor találkozunk velük, s ha nem is gyógyíthatjuk meg, legalább tisztelettel, megrendült együttérzéssel könnyítsünk a sorsukon.

A vakon született esete János elbeszélése szerint egy másik, súlyosabb vakság megnyilatkozásához vezet. A farizeusok nem örülnek a csodának, nem hiszik, hogy az valóban Isten kegyelmének megnyilatkozása volna. Hiszen Jézus szombaton tette, amit tett, s a szombat megtartása a farizeusok szemében mindennél előrébb való. Ahelyett, hogy ünnepelnék Isten szeretetének szertelen, rendbontó megnyilvánulását, bizalmatlanul vallatni kezdik a meggyógyított ember szüleit, aztán őt magát is. A meggyógyított ember nem ismeri Jézust, de tanúságot tesz róla, s leleplezi a gyanakvók rosszhiszeműségét. Micsoda Isten emberei azok, akik a nyilvánvaló jótett, csodatett hitelességét nem ismerik fel?

De vajon maga Jézus miért nem halasztotta el egy nappal csodatettét? Miért nem tisztelte a farizeusok nyûgös érzékenységét? Talán épp azért, mert az ő vakságukra is rá akart mutatni. Látónak gondolják magukat, mindenki másnál élesebben látónak, s lám: vakok. Isten nem olyan, amilyennek ők gondolják. Rosszul képviselik, meghamisítják az arcát az emberek előtt.

Ezzel a vaksággal azóta is gyakran szembetaláljuk magunkat. Egy félszeg, álságos éleslátással, amely aztán sajátos vaksághoz vezet. Isten tetteinek el nem ismeréséhez, egy olyan vaksághoz, amelyből nehéz meggyógyulni. Ha másokban felfedezzük, nagyon megbotránkozunk miatta. De nem fenyeget-e minket, Jézus közelében élő embereket is? Talán csak azt nem fenyegeti, aki nem vág föl a saját éleslátására, imádkozik azért, hogy meglássa és felismerje Isten keze nyomát, s folyton ellenőrzi magát, kész-e az újra, a váratlanra, az örömre, amelyet Isten a kicsinyeknek tartogat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..