Ahová az Ószövetség nem tudott eljutni („ahova én megyek, oda ti nem jöhettek” Jn 7,34), oda Jézus pontosan a halála által eljut: „a szórványban élő görögökhöz” (Jn 7,35). Jézus halála százszoros termést hoz, a pogányokból létrejövő egyház megszületésében. Az Isten népéhez való tartozásnak immár egyetlen kritériuma a Jézussal, a Messiással való közösség. Jézus, pontosan azáltal, hogy ő valóban a messiás, az igazi húsvéti bárány, szétfeszíti az eddigi Izrael kereteit, megnyitja azt a pogányok számára is. A búzaszem hasonlatának azonban nyilvánvalóan van egy ennél egyetemesebb, mélyebb értelme is. A halál: út az új életre. A halál fájdalmas születés arra a másik világra. Így volt ez Krisztus esetében, és így van minden ember életében is. Isten terve az emberrel az, hogy először legyen gyermek, aki rengeteget kap, aki felé ingyenesen árad tömérdek szeretet; aztán legyen felnőtt is, aki alkot és ad; de végül legyen öreg is, akiben csökken a földi élet, aki lassan mindent vissza kell, hogy adjon a Teremtő kezébe. A szentmise egyik legünnepélyesebb pillanata a felajánlás, amikor a pap azt a kenyeret, amely szimbóluma az emberi élet fáradságának és örömének, felemeli a magasba, Istennek ajánlja. Az ember élete valóban hasonlít a kenyér elkészítéséhez. A kötelességek, a hétköznapok malomkövei őrölnek minket finom lisztté, sokszor a fájdalmak könnyei dagasztanak tésztává. A hit sója, annak tudása, hogy merre tart az életünk, hogy ővele van tele minden percünk, ez ad ízt az életünk kenyerének. A szeretet melege süti aztán ropogósra; úgyhogy aki szépen éli az életét, arra igaz a gyönyörű magyar mondás: „Jó, mint egy falat kenyér” – sokan táplálkozhatnak belőle. Aztán eljön az ember életében is az a pillanat, amikor már nemcsak darabokat kell odaadnia önmagából, hanem amikor az egész elkészült kenyeret fel kell emelnie a magasba, vissza kell adnia Istennek: a halál pillanata. Nagy és ünnepélyes pillanat. Ilyenkor a keresztény ember azt mondja: „Köszönöm! Köszönöm neked, Istenem, az életemet. Köszönöm, hogy rám is ragyogott a te napod, hogy vendéged lehettem ebben a csodaszép világban. Köszönöm a szüleim, az édesanyám szeretetét. Köszönöm a gyermekkoromat, a játékot, a fiatalságot, az egészséget. Köszönöm, hogy nekem is kimondta valaki: »szeretlek«, és a végtelenbe tágult ki a lelkem. Köszönöm a gyermekeimet, akiket szerethettem és szolgálhattam. Bocsásd meg, ha nem voltam mindig tehozzád méltó, ha nem voltam mindig elég nagylelkű a szeretetben. Most neked adom ezt az életet. Egyedül neked van hatalmad arra, hogy ami benne töredékes maradt, azt beteljesítsd, a sebeket begyógyítsd.” És ahogyan a szentmisében pontosan abból a kenyérből, amely minket jelképez, a mi fáradozásainkat, abból lesz Krisztus teste, valami hasonló történik a halálunk pillanatában is. Isten meghatottan kezébe veszi az életünk kenyerét, és átváltoztatja. Isten kezei között új élet születik. Az első keresztények így is hívták a halál napját: mennyei születésnap. A búzaszem földbe hull, de százszoros termést hoz. Az emberiség ősi tapasztalata és vágya ez. Végesnek tapasztaljuk ezt a földi világot, de pontosan azért tudjuk végesnek érzékelni, mert tapasztalunk valamit a végtelenből, és ehhez viszonyítjuk a földi tapasztalatainkat. Pontosan ez a kapcsolat a világon túli valósággal, ez teszi az embert emberré, ez emel minket az állatvilág fölé. Másképpen él az ember, ha tudja, hogy a léte értelmes, ha tudja, hogy a cél a futópályán nem egy betonfal, hanem a Teremtő karjaiba, fényességébe érkezünk. A halottak napi hálás emlékezésünket és imánkat ragyogja be ez a fényesség!
