Szentírás-magyarázat: Királyok királya Krisztus király ünnepe – Mt 25,31–46

„Te vagy a zsidók királya?” – kérdezi Pilátus. „Én vagyok” – felelte Jézus (27,11). Királysága azonban el volt rejtve. Létét csak a keresztfa táblája tette nyilvánossá (27,37). De a feliratot olvasókat nem arra késztette, hogy hódolattal térdet hajtsanak, hanem arra indította, hogy gúnyolódjanak (27,42). Királypalástként elnyűtt, bíborszínű köpenyt vetettek rá, jogarként nádszálat adtak a kezébe, és koronaként töviskoszorút helyeztek a fejére (27,27-31). Most azonban (az utolsó napon) a Messiásnak ez a királysága mindenki előtt világossá válik: „Köntösén csípőmagasságban ez a név volt írva: Királyok királya, uralkodók uralkodója” (Jel 19,16).

Már Jézus tanítványai körében „szabály” volt: „Aki titeket fogad be, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem” (10,40). És: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” Amit valaki bárkinek, kiváltképpen a szegénynek vagy a segítségre szorulónak – mint gyermeknek – tett, Jézusnak tette, aki evangéliumi szakaszunkban ezt a szabályt most „minden népre” kiterjeszti. Minden egyes ember Jézus testvére volt – az utolsó nap szemszögéből láttatva. Akár tudta, akár nem, akár Krisztust kívánta benne szolgálni, akár nem, teljesen mindegy. Az utolsó napon felfénylik: bármiféle szeretetszolgálat Krisztus szolgálata volt. Azok a cselekedetek, amelyeket az ítélőbíró felsorol, egytől egyig mindennapi tettei az irgalmasságnak. A keresztények kiváltképpen tudják: ezekben a szinte észrevétlen cselekedetekben kell láthatóvá válnia hitüknek.

Ugyanez a párbeszéd ismétlődik meg a „balján állók” és az ítélőbíró között. Az előbbiek is láttak, csak nem cselekedtek. Embertársaik ínsége hidegen hagyta őket, s elmaradt a segítségnyújtás. Most, az utolsó ítéletkor azonban csak az számít, amit minden egyes ember valóban megtett, és nem az, amit gondolt vagy érzett. Nem a rokonszenv vagy a szánalom a döntő szempont, hanem egyedül az egyéni odaadás és segítség. Meghökkenve kérdezik tehát: mikor kellett volna téged látnunk? Ebben a csodálkozó kérdésben az a gondolat is benne vibrál, hogy ők azonnal szolgáltak volna, ha felismerték volna őt, mint Lévi vagy mint Mária és Márta. Nem tudták, hogy Jézus a legkisebbekben rejtőzik, és bennük lelhető fel s „látható” – valóságosan, sőt „tény”- legesen. Azt hitték: Krisztus szeretete és az ember szeretete két különböző „dolog”, nem egy és ugyanazon valóság. Urukra tekintettek, talán vallásosak is voltak, netán sokat is imádkoztak, csak éppen „átnéztek” embertársaikon. Gondolkodásuknak ez a végzetes kettőssége most azonban napvilágra kerül. Sajnos, túl későn, minthogy az elmulasztott szolgálatot már nem lehet pótolni. Amit megtagadtak embertársaiktól, azt most Jézus is megtagadja tőlük. Valójában csak egy a fontos: hogy teljesítsük az Atya akaratát. Krisztus király ünnepén érdemes volna eltűnődnünk Aranyszájú Szent János szakaszunkat kommentáló szavain: „Krisztus nem azt veti a szememre, hogy a foglyot nem szabadítottam ki, a beteget nem gyógyítottam meg, hanem hogy nem látogattam meg, mert az utóbbiak voltak az én lehetőségeim, és Isten csak ezt kívánja tőlem.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..