Most arról olvasunk, hogy a zsinagógában, ahol tanítani kezdett, volt egy ördögtől megszállott ember, s az ördög nem tudta elviselni Jézus közelségét. Először rákiált: mit keresel itt? Aztán meg azt mondja: „Tudom, ki vagy! Az Isten szentje!” Nemigen értjük a dolgot. Mi haszna az ördögnek abból, ha ilyen szépeket mond Jézusról? S ha mondja, miért veszi ezt Jézus rossz néven? Miért fordul ellene, miért némítja el? Az elbeszélő nem nagyon törődik azzal az emberrel, akiből végül nagy kiáltással eltávozik az ördög. Inkább az események szem- és fültanúi között néz szét. Ők ámuldoznak. „Ki ez? – kérdezgetik egymástól.” Jézust nemigen merik megszólítani, de róla beszélnek: „Tanítása egészen új. Hatalommal párosul. Még a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek neki.”
Talán nem ok nélkül helyezte Márk éppen ezt a csoda- elbeszélést az evangélium legelejére. Mintha arra tanítana: ne igyekezzünk nagyon könnyedén valami szép és megbecsülő szóval minősíteni Jézust. Inkább figyeljük ámuló szemmel: ki lehet ez? Gyűjtögessük a rá vonatkozó megfigyeléseinket, ízlelgessük a szavait, próbáljunk behatolni tetteinek, gesztusainak értelmébe. Ha valaminek a megnevezésére találunk egy tetszetős szót, könnyen azt gondoljuk, hogy többet már nem is kell törődnünk vele. Simon Péter majd az evangéliumi elbeszélés „feleútján" mondja ki Jézusról: „Te vagy a Messiás!" (8,29). Igaz, Márk könyve ezzel kezdődik: „Jézus Krisztusnak, Isten Fiának evangéliuma” (1,1). De ez a műnek végtanulsága. Jézus nem azzal mutatkozik be, hogy „én vagyok a Krisztus, én vagyok az Isten Fia”. Tőlünk is azt várja, hogy a hitvallás szavai úgy kapjanak gazdag értelmet bennünk, ahogyan a gyümölcs megérik – esőben, szélben, napsütésben – a hajladozó ágakon.
