A rabbik élő halottat láttak benne, úgy vélték: meggyógyítása nehezebb, mint a holtak feltámasztása. Evangéliumi szakaszunk leprása azonban áttör mindenféle korláton, és teljesen rábízza magát Jézus tekintélyére. Bár e helyütt a legkisebb célzás sem utal Jézus valóságos természetének ismeretére, a feltétlen hitnek olyan ereje sejlik fel, amely kizárólag Jézusra hagyatkozik, a bizalomnak olyan bátorsága mutatkozik meg, amely korlátlan hatalmat ismer fel Jézusban, és a bizonyosságnak olyan őszinte alázata érhető tetten, amely mindent Jézustól vár és semmit sem az embertől.
Egy régi szövegváltozat szerint Jézus ,,haragra gerjedt”, „indulatba jött”, és nem „megesett a szíve (rajta)”, ,,megszánta (őt)”, ahogy az újabb fordításokban olvassuk. A két előbbi ige a betegséggel együtt járó nyomorúság borzalmát érzékelteti (vö. Jn 11,33-38), amely szöges ellentéte Isten teremtő tervének, akárcsak korábban az ördögtől megszállottak jelenetében (l,24 sk). Ha a feltevés helytáll, akkor e gyógyítás indítóoka nem Jézus szánalma. Az ok sokkal inkább abban az átfogó küzdelemben rejlik, amely mindenféle istentelen (sátáni, démoni) dolog ellen irányul, s amelyben egyedülálló módon nyilvánul meg Jézus tekintélye. A gyógyítást szó kíséri, de nemcsak az „akarom, tisztulj meg” szuverén parancsáról van itt szó, hanem arról is, hogy Jézus megérinti a beteget (a 2Kir 5,10 szövegével ellentétben). A kinyújtott kéz, amely a leprást érinti, nem csupán a csodatétel mozdulata, hanem elsősorban a messiási idő újjáteremtő és mindent megtisztító hatalmának a gesztusa. Isten hatalma – ha szabad így fogalmazni – szakramentálisan él Jézus testi természetében. És ez a hatalom Jézusban, Jézuson keresztül meg akarja ragadni… az emberi természetet is.
Amint egykor az Úr ,,haragosan” szólt az Ószövetségben, úgy Jézus most „indulatosan” nyilatkozik meg. Márk teológiája jut itt kifejezésre, mely szerint vakságában az ember Jézusban elsősorban a csodatevő rabbit keresi, illetve nem akarja tudomásul venni, hogy a megváltás a keresztből származik. Az a tény, hogy Jézus tiszteletben tartja a Leviták könyvének parancsát (14,l skk), megóvja őt attól a gyanútól, hogy forradalmi módon félretolja magától Isten törvényét. Őseredeti formájában mai evangéliumi szakaszunk talán elmondta: miként engedelmeskedett a meggyógyított ember Jézusnak, és miként nyert hivatalos jóváhagyást megtisztulása a papok által. A meggyógyult leprás tiszteletben tartja Jézus tilalmát: ,,ne szólj senkinek semmit”, ugyanakkor mégis megsérti azt, mivel Isten fölfoghatatlan hatalma mégsem engedi meg, hogy a csoda titokban maradjon.
Ebben a rövid, hatversnyi szakaszban jól érzékelhető Márk elbeszélő módszere. Isten hatalmának Jézusban való jelenlétéről meglehetősen különös módon értesülünk: Jézus egyszerű érintése gyógyít, s ennek az érintésnek a hatalma nem maradhat titokban. Ugyanakkor világossá válik: semmit sem old meg a „csodálatosba”, a „rendkívülibe” vetett bizakodás – mint oly sokszor életünkben -, hanem csak az ajándékul kapott hit, amely áttör tiszták és tisztátalanok, Isten népe és kívülállók között húzódó határokon.
Márk tőlünk is megkérdezi: hajlandók vagyunk-e Jézusban Istennel szembesülni, és beleegyezni a hagyományos határok lebontásába, megszüntetésébe. A korai egyház felfedezett valamit Márknak ebből a szándékából. Egy ősi kommentár nem véletlenül mondatja a leprással: „Úr Jézus, te, aki leprásokkal jársz, és velük étkezel a vendégfogadóban…”
