Evangéliumában azt olvassuk, hogy már húsvét este minden megtörtént. A Föltámadott eljött a tanítványokhoz. A szokásos módon köszöntötte őket, majd megmutatta nekik kezén, oldalán a sebhelyeit: mintegy igazolta magát. Aztán megismételte a köszöntését, ezzel különös nyomatékot adva neki: „Békesség nektek!” Eszünkbe jut, hogy megígérte az utolsó vacsorán: „Az én békémet adom nektek” (14,27). Más a bölcsességét, szívbéli derűjét, esetleg az elszántságát „hagyja” örökségként övéire, Jézus az ő békéjével ajándékozza meg – talán nemcsak a tizenkettőt, hanem minden tanítványát, aki hisz benne. Aztán újra megszólal Jézus. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Az úgy-nak az evangélium szövegében egy olyan kötőszó felel meg, amely nem pusztán hasonlóságra, hanem bensőséges összetartozásra utal. Saját küldetését bízza tehát ránk, amelyet ő az Atyától kapott. Most – váratlanul – rálehel a tanítványokra: „Vegyétek a Szentlelket!” Ez a Lélek az a „másik Vigasztaló”, akiről szintén sok mindent elmondott az utolsó vacsorán. Jobb nekünk, hogy elmegy Jézus, mert maga helyett olyan valakit küld el hozzánk, aki nemcsak „kívülről” szólít meg bennünket, hanem belénk hatol, hogy gondolatainkat, szívünket alakítsa. Emlékeztet majd Jézus tanítására, segít, hogy megértsük, s ne puszta szó, hanem eleven, életet alakító igazság legyen számunkra. A Föltámadott gesztusa a Teremtő tettét idézi föl előttünk. A Teremtőét, aki a Biblia szerint – miután „megalkotta az embert a föld porából” – „arcába lehelte az élet leheletét” (Ter 2,7). Új teremtés történik itt! De van Jézusnak még egy mondata: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad.” Mi, katolikusok többnyire arra gondolunk itt, hogy az egyház papjai hatalmat kapnak mindenféle bűn megbocsátására, s ezt majd gyóntatóként gyakorolják. Nem lehetetlen, hogy inkább a keresztségre kellene gondolnunk, s arra az egyetemes küldetésre, amelyben a papok mellett valamiképpen az egész egyház, minden tanítvány részesül. Ahogyan Szent Pál írta, Isten „ránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18).
Hangos húsvét, piros pünkösd… „Ne szomorítsuk meg Isten Szentlelkét!” (Ef 4,30).
