Abban az időben nagyot változott a világ: szétestek az európai kommunista diktatúrák, kinyílt a szabad világ, és ezzel párhuzamosan rendkívüli fejlődésnek indultak a globális szabadkereskedelmi hálózatok. Sokszorosára emelkedett az ipari termelés és a fogyasztás – a jóindulatú feltételezések szerint mindannyiunk jóléte érdekében. Mindeközben kiderülni látszik, hogy bár a fejlettségbeli különbségek a világ országai között valóban csökkentek, az egyes társadalmakon belül egyre nagyobb mélység tátong a szegények és a leggazdagabbak között – erről számol be a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) egy frissen kiadott jelentése is. Észre kellett venni, hogy a bioszférát szinte kontroll nélkül kizsákmányoló gazdaság élhetetlenné teszi a Földet gyermekeink, unokáink számára, és ezzel párhuzamosan az egyenlőtlenségeket is fokozza, szegények milliárdjait termeli ki.
Ilyen előzmények után, ahogy mondani szokás, a huszonnegyedik órában született meg Ferenc pápa tanítása. Az enciklika szól hívőnek és nem hívőnek, de különösen a világ vezetőinek, ideértve azokat a felelős döntéshozókat, akik a kormányok és a gazdasági birodalmak élén állnak. Az utolsó pillanatban vagyunk, hiszen ma már tény, hogy környezeti rendszereink – a talajtól, a növény- és állatvilágon keresztül az óceánokig és a légkörig – kritikus állapotba kerültek, és néhány év, évtized múlva lesznek olyan térségek, ahol a legelemibb életfeltételek biztonsága is megszűnik. S ha ez bekövetkezik, akkor már nem tíz- és százezres nagyságrendű lesz az úgynevezett környezeti menekültek száma, hanem ennek a sokszorosa. Nem a háború, hanem például a vízhiány kényszeríti majd őket biztonságosabb területek felé. „Falakkal” ebben a helyzetben már nem védekezhetünk. Egyetlen dolgot tehetünk: meg kell előznünk, és idejében kezelnünk kell a fenyegető ökológiai és az abból következő humán katasztrófát.
Sokkal határozottabb, szigorúbb és világosabb, jogilag érvényesíthető nemzetközi szabályok közé kell szorítani a világgazdaság működését, nem csupán az éghajlatváltozás következményeinek csökkentése, hanem egy sor más sérülékeny környezeti rendszer elpusztításának megakadályozása érdekében is, ideértve például a biodiverzitás, az erdők és az ivóvíz kérdéskörét. Huszonöt éve folynak erről a témáról rendkívül bonyolult, sokszor átláthatatlan nemzetközi egyeztetések, szinte eredmény nélkül. Előrelépésnek számít, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek közepén született nemzetközi egyezmények segítségével a fejlett világban megszűntek a savas esők, és az ózonlyuk mérete is csökkenni kezdett. Ám egyelőre minden más erőfeszítés szinte eredmény nélkülinek bizonyult.
Az ENSZ úgynevezett Globális Környezeti Kitekintései egyre súlyosabb folyamatokat tárnak fel. Megállapítják, hogy a globális környezetre ható folyamatok változásának mértékéke, intenzitása, terjedése példa nélküli. A sokasodó népesség és a növekvő gazdaságok egyre nagyobb terhet rónak a környezeti rendszerekre, egyre inkább destabilizáló tényezőkké válnak. Az ENSZ szakosított szervének becslése szerint 2100-ra az emberiség lélekszáma eléri majd a tízmilliárdot, és nagyjából itt tetőzik. Ázsia és Afrika népessége gyorsabban fog növekedni, míg Európáé és Észak-Amerikáé stagnál. Az is igaz, hogy a sokasodó népesség talán nem jelent majd gondot, amennyiben sikerül jelentősen csökkenteni a gazdaság (ipari termelés, szolgáltatások, fogyasztás) nemcsak fajlagos, hanem abszolút mértékű környezeti terheit és ezzel együtt társadalmi költségeit is.
Nem új keletű az elképzelés hogy a komplex ökológiai rendszerek megzavarása hirtelen visszacsatolásokhoz vezet: jelentős tudományos kutatások tártak fel a planetáris rendszer jellegzetességeivel összefüggő küszöbértékeket, fordulópontotokat az egyik legismertebb globális környezeti probléma, az emberi tevékenység által okozott éghajlatváltozás esetében is. A küszöbértékek becslést adnak a természet tűrőképességére vonatkozóan. A visszacsatolások megértése a környezetre ható tényezők szempontjából meghatározó fontosságú. Úgy tűnik, hogy a különböző természeti alrendszerek (légkör, víz, bioszféra) közötti kapcsolatok sok esetben kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Az úgynevezett nem lineáris, sokváltozós rendszerek viselkedése veszélyes következményekkel járhat – legalábbis az emberiségre nézve. Ugyanakkor még a nagy globális hatótényezők arányos hatásait sem ismerjük pontosan, ezért meglepő és hirtelen káros következményekkel is számolnunk kell, annál nagyobb mértékben, minél közelebb érünk egy-egy küszöbérték tartományához, minél jobban megközelítjük a tűrőképesség határát. Jobb, ha szem előtt tartjuk: a „természetnek nincs szüksége az emberre, csak az embernek van szüksége a természetre”.
A globalizációs folyamat – a kereskedelmi, pénzügyi, technológiai és kommunikációs kapcsolatok – kiteljesedése tette lehetővé a környezeti terhek, a hatótényezők intenzív befolyását az egész világon. Az olvasók többsége hallott a nagy globális környezeti szennyezési folyamatokról, ezeket talán fölösleges itt újra felsorolni. A talaj- és vízszennyezés, a légszennyezés okai és közvetlen hatásai jobban ismertek, mint az etikailag és direkt hatósági eszközökkel is gyengén ellenőrzött, bonyolult befektetési, ipari és pénzügyi folyamatok környezeti hatásai.
Megdöbbentő, de igaz, hogy a környezetkímélőnek tűnő, jóindulatú kezdeményezések is igen károsak lehetnek, ha csak az ellenőrizetlen gazdasági érdekek irányítják. Így például a környezetkímélő megoldásnak számító, elsősorban a fejlett országokban felhasznált úgynevezett bioüzemanyagok előállítása hatvan százalékkal nőtt az elmúlt tizenöt évben. Ennek következtében a trópusi országokban (Indonézia, Brazília) nagyon gyors talaj- és biodiverzitás-degradációs folyamat indult be, egész esőerdők tűnnek el. Ennek későbbi következményei nem csupán az adott országokat érintik, hanem tovább rontják az egész Föld már eleve megbomlott ökológiai egyensúlyát.
De ne csak az úgynevezett fejlődő világról beszéljünk. Rejtett káros hatótényezők a fejlett országokban is súlyos problémákat okozhatnak, még akkor is, ha ezek a károk nem azonnal jelentkeznek. E folyamatok sajátja a tehetetlenség: sokáig szinte észrevétlenül hatnak, és csak hosszú idő alatt változtathatók meg. A legfejlettebb országokból is ismerünk példát erre. Talán sokan nem is gondolnánk, hogy az USA-ban nemcsak a természeti környezetre, de közvetlenül az emberekre nézve is káros, hogy a termőföldterület háromnegyedén mindössze nyolc növényt termesztenek. Ezek a következők: kukorica, búza, gyapot, szójabab, rizs, árpa, zab és cirok. A monokultúrás, nagy táblás agrártechnológia sok-sok évtized alatt lassú, de jelentős termőtalajvesztéshez vezetett. Egy sokféle módon összefonódó, strukturálisan behatárolt élelmiszeripari hálózatban (beleértve a magas szintű termelői támogatásokat és az erősen befolyásolt étkezési szokásokat) nehéz végbevinni környezet- és egészségkímélő változtatásokat – írja az ENSZ jelentése. Ugyanez a tanulmány rámutat arra is, hogy az USA-ban a húsz legnagyobb ipari szennyezésforrás közül nyolc vágóhíd, amit nem is gondolnánk.
E téren bőven van teendő Magyarországon is. A mi termésszerkezetünk is felülvizsgálatra szorul, s – bár első hallásra nem tűnik fontosnak – gondot jelent az is, hogy a boltjainkban kapható zöldségek és gyümölcsök tápértéke a felére, harmadára esett vissza. Mindeközben a mezőgazdasági termelés és az élelmiszer-előállítás környezeti terhei – néhány kivételtől eltekintve – nem csökkentek. Azaz viszonylag magas összélelmiszer-ipari környezeti terhek mellett egyoldalú és egészségtelen a táplálkozásunk, tápanyaghiányosak az élelmiszereink. Az alapanyagok egy része sok ezer kilométeres távolságról érkezik hozzánk, különböző, a hazainál jóval intenzívebb és nagyobb mezőgazdálkodásból származó környezeti károkért felelős európai uniós tagállamokból, még az utaztatással is növelve a terheléseket. Egy távoli északi országból származó sárgarépa sokszor néhány forinttal olcsóbb, mint a hazai, de a környezeti és társadalmi költsége bizony nagyobb, s ezt jórészt nem a származási ország fizeti meg, hanem mi.
Az imént említett problémák jórészt rejtettek, de a fejlett világ működésének lényegére mutatnak rá. Szinte eltörpülnek a fejlődő világban lezajló változások mellett, de rávilágítanak arra, hogy a minden józan etikát nélkülöző, csak a saját rendszerében értelmezett profitmaximalizálás és a növekedési hajsza következményeivel egyre inkább számolnunk kell.
És befejezésül még egy rossz hír az élet szinte minden területét érintő, a munkahelyeinkre, az energiaellátásunkra, a közlekedésünkre, az egészségünkre, a mezőgazdaságra, az élet- és vagyonbiztonságunkra is hatással lévő éghajlatváltozással kapcsolatosan, ami immár köztudottan nem csupán látens probléma. Az egyre gyarapodó éghajlatváltozás-szkeptikus megnyilvánulások mellett, amelyek a globális felmelegedés lelassulását, sőt megtorpanását vélik felfedezni, az egyik legismertebb klímaadat-elemző USA-béli tudós, Thomas Karl a legfrissebb széles körű elemzésekre hivatkozva néhány napja azt nyilatkozta: „A felmelegedés folytatódik.”
Nagyon vártuk már Ferenc pápa enciklikáját, amely nemcsak világos erkölcsi támaszt és érvanyagot nyújt, hanem hitünk szerinti evangéliumi reménységet adhat. Nagyon jó lenne, ha sokan és sokat beszélnénk, elmélkednénk a tanításban foglaltakról, mert így értjük meg igazán, így tudjuk továbbadni, és így válik nyilvánvalóvá számunkra, hogy mit tehetünk mi magunk, s mit várhatunk el a világ vezetőitől.
Az a várakozásom, hogy a tanítás mustármag, amely hamarosan az ég felé szökell, gyönyörű és erős lesz. És az az álmom, hogy az emberiség a gubbiói farkas, amely Ferenc egyenes, de szelíd szavait hallva maga is megszelídül. „Laudato sie, mi’ Signore, cum tucte le tue creature — Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott” (Szent Ferenc: Naphimnusz).
