Szent Ferenc biciklistái

Kezdetben zsenge gondolatnak vélték Milán atya ötletét, amely nem kisebb buzgalomra ösztönözte őket, mint hogy kerékpárral jussanak el Rómába, maguk mögött hagyva sok művészeti értékű olasz települést, és természetesen útba ejtve a rendalapító városát, Assisit is. Az út ezerkétszáz kilométer legyőzésének hevét várta el tőlük. E hagyomány aztán gyökeret vert. Amikor az idei esztendő bringás csapata szerveződött, írásunk hőse, a tizenkettedikes Zsófi, aki addig szívesebben választotta az óbudai könyvtárak olvasólámpáit, mint a bicikli két szarvát, válaszút elé került. A vakáció kitörése előtt, amikor osztálytársai sorra jelentkeztek a zarándoklatra, ő sokáig kétségbeesve tépelődött. Aztán könyvforgatás közben rátalált a nevezetes Ady-sorokra: „Legkülömb ember, aki bátor / S csak egy különb van, aki: bátrabb.” Nosza, neki a pilisi hegyeknek, tréning verítékig. Végül negyven társával együtt nekivágott a zarándokútnak. Tornyiszentmiklósról indultak, s e ponton érdemes belelapozni Zsófi naplójába:


 
„Az első táv kíméletes volt. Mindössze nyolcvan kilométer. Később száz-százhúszat kellett megtennünk. Három csoportot alkottunk. A legerősebbek a gepárdok nevet kapták, a középhaladók voltak a páviánok, s mi, a gyenge hiénákból állók a csigacsapat elnevezésre voltunk érdemesek. Kezdetben együtt haladtak a bringás falkák, sikerült néhány helyen megbénítani a forgalmat. A negyvenfokos hőségben egyelőre könnyű terepen haladtunk. Kisebb balesetek – bokahorzsolás, leégés, enyhe rosszullét – többször megesett. Ketten napszúrás miatt a kísérőbuszban hűsölhettek. Irigyeltem őket, mert cudarul elfáradtam. Nyűgösen tekertem. Észre sem vettem, hogy a fiúk fogadásból vagy vagányságból kopaszra borotválták a fejüket. – Hahó, csiga! – kiáltott rám az egyik tar fejű, természetesen a fennhéjázó, nagyképű gepárdok közül; az utóbbiak vígan nyelték a kilométereket, fütyörésztek és tépkedték a faleveleket az út mentén. Én pedig lógó nyelvvel csak az utat néztem. Már megbántam, hogy nyeregbe szálltam.

Egy orvosi könyvben olvastam, hogy minél magasabbra megyünk a tengerszint fölé, annál több oxigént szállító vörösvértestre van szükségünk, mivel a tengerszinttől felfelé az oxigén koncentrációja, illetve parciális nyomása fokozatosan csökken.

Nekem az oxigénkoncentrációval a Júlia-Alpok lankáin gyűlt meg a bajom. Amikor átkeltünk a postojnai hegyeken, és térdhajlatban már ördögi szúrást éreztem, azt hiszem, már kétszázötven kilométer volt mögöttünk. Tornyiszentmiklós és Ljubljana között kanyargós műutakon haladtunk, néha természetesen versenyezve. Celje környékén eltévedtem. Először lazán, mint aki ismeri a járást, megindultam előre. Igen ám, de kisvártatva háromfelé ágazott az út. Egy diák, aki éppen Rómába tart, előveszi közmondástudományát: minden út Rómába vezet, mondta egy híres tudós, költő vagy római közember. Tényleg: kitől származik a mondás? Erre én most a Karavankák emelkedőin felelni nem tudok, majd utánanézek az interneten. Most az a kérdés: minden út? Mind a három? Akkor nincs baj. Tekertem vagy másfél órát, sehol egy tábla. De egy újabb hármas elágazás állt előttem. A Csongor és Tünde Ilmája adott kezembe iránytűt. Csongor úrfi, amidőn Tündéjét keresi, és Ilmától Tündérhon címét tudakolja, a szolgálóleány huncutul azt feleli: »Sík mezőben hármas út,/ Jobbra, balra szerte fut, / A középső célra jut…« Tehát a középső… Ha a Tündérhon üdlakát nem is, de osztálytársaimat megleltem a hágónál. »Mossa az eső / össze a szívünket. « Radnótival köszöntem meg a találkozásunkat.

A hágó csúcsa előtt a parciális nyomás nálam már nem fokozatosan, hanem rohamosan csökkent. Összeszorított foggal, a biciklikormányt erősen markolva, ötven tűkanyart is legyőzve felértem a bérc alatt húzódó útra, ahonnan már csak jól megépített tárcsafékes bringával lehetett alászállni a Bohinji-völgybe. Éppen vasárnap volt, útra kelésünk ötödik napja. Sezanában kölcsönkaptuk a helyi templomot, hogy misézzünk benne. A hívek meglepetésére és örömére gitáros misét rögtönöztünk. Innen, rövid emelkedő után egész nap gurultunk lefelé, minden pedáltaposó elégtételére.

Olasz földre lépve újabb százharminc kilométer Velencéig. Ám e pillanatban még Monfalconéban vagyunk, ahol az eddigi űrhajós kaják után utunk egyik legjobb vacsoráját kapjuk: hagymalevest, tejfölös tésztát és vaníliás pudingot. Éjszakára a közösségi ház termében »vetünk ágyat« finom plasztikheverőre. A lassan múló félelem és fáradtság altat, és az a kecsegtetés, hogy holnap immár nemcsak mesés hegycsúcsokról, hanem közelről is láthatjuk a tengert.

A Pó-síkságon mereszthettük a szemünket. Még leereszkedésünk vidám óráiban megismerkedhettünk a rododendronok világával, majd lent, az itthon csak ritkán látható babér-, mirtusz- és borókacserjékkel. A felkontyolt szőlők fürtjei nem a tőkék tövében csillantak meg, hanem embernyi magasságban, a napfényhez közelebb. Egyszer már jártunk ezen a vidéken. Fönt, a hegyoldalban dölyfösen futó autópályán suhantunk Rómáig egy autón, amelyben szüleink vigyázták az irányt, mi pedig angyalian szundikáltunk.

Velence templomait, nevezetességeit mi is csak barbár turistatülekedéssel nézhettük meg, a tömeg nem hagyott élni bennünket, s »nagy ragyogással ékes Nap bátyánk« is buzgalommal tette a dolgát; a 38 fokos hőség megrekedt Velence szűk utcáiban. Reggel viszont meglepetésre ébredtünk. Tolvajok jártak kísérőbuszunk gördülő éléskamrájában; elvitték a csokinkat, a sajtunkat, s ott a helyszínen megették a lecsónkat! Később észrevettük, hogy az egyik biciklinknek is lába kelt. Az enyveskezűek levágták róla a láncot, s mi hálát adhattunk az égieknek, hogy csak egyet csórtak el. Padovában a közös kasszából kárpótoltuk pórul járt társunkat, kétszáz euróért vásároltunk egy új biciklit.

Ferrarában már hatszázharmincöt kilométert mutatott az óránk. Ebben az észak-olasz városban, miként a magunk mögött hagyott települések többségében, ferences rendházakban pihentünk meg. A tündéri városban lépten-nyomon biciklisek csengettek ránk. Később megtudtuk, a város több mint tíz esztendeje a »Cities for Cyclists « európai szervezet tagja, mert lakóinak egyharmada közlekedik drótszamáron. Arról is hallottunk, hogy több szálláshelyen a bicaj a hotelszolgáltatás része.”

A szentendrei ferences gimnazisták római zarándoklatának egyik célja, hogy Szent Ferenc nyomát követve bejárják azokat a vidékeket, ahol Isten embere megfordult, templomot vagy kápolnát épített és renovált, igét hirdetett, s Naphimnuszának „szereplőit”, Nap bátyánkat, Hold nénénket, Szél öcsénket, Víz húgunkat, Tűz bátyánkat, Földanya nénénket szeretetünkbe, soha nem lankadó figyelmünkbe ajánlja. A diákok három napig rótták Assisi utcáit, ahol majdnem minden lépésnél találni valami emléket, amely kapcsolatban áll Szent Ferenccel.

Róma felé haladva a tizenhetedik napon érte el a zarándokcsapat Rietit, ahol szintén számos ferences emlék található. Ekkor már ezerszáz kilométer volt a biciklik műszerében. A hősiesen helytálló diákok örvendve fogadtak egy-egy közlekedési piros lámpát, amely néhány másodperc pihenőt garantált. A gárda negyvenegy biciklin gördült be az Örök Városba. Dalolva érkeztek a Szent Péter térre, ahol elénekelték a pápai és a magyar himnuszt. A biciklis sisakokból a tér kövezetére kirakták a taut, a ferencesek keresztjét. Milán atya mindenkivel kezet fogott, gratulált a zarándokcsapatnak, és este minden diák – Pax et bonum – kapott egy kupa sört.