Már a IV. században a Krisztus körüli teológiai viták álltak a középpontban. A keresztény örökség tiszta égboltját olyan csillagoknak kellett beragyogniuk, mint a tisztességes jogász-hivatalnok volt. Tehetségét belső életének komolysága koronázta meg. Írják róla: harmincéves, és már Milánó vezető embere. Érezte a várost – minden mozdulatában. Sohasem engedte, hogy megvesztegessék, határozottsága, etikus magatartása rendet „parancsolt” a politikai és vallási zűrzavarban. Éppen ebben a pályaszakaszban kezdett el alaposan elmélyülni a látható valóságon túli értékek tanulmányozásában.
Az ambrusi gondolkodást egy későbbi teológus szavaival lehet időszerűsíteni: „Isten nem kiindulópont a múltban, hanem elégséges ok a jelenben, a múltban is, a jövőben is, a tartam egész kiterjedésében.” A görög atyák, a kor filozófiai irányzatainak ismerete, a pap Simplicianus lelkivezetése, bölcsessége ekként összegezték számára a tanúságot, ahogyan Ágoston írja róla: „Úgy zárta körül a szegények tömege, hogy alig lehetett a közelébe férkőzni.” Ekkor már püspök volt, „híveinek igazi atyja”, aki jól fölismerte, fontos a diplomácia, de erősebb az Ige szolgálatának kötelezvénye. Lukács evangéliuma határozta meg misszionálását, a „szociális evangélium”, ahogyan Spinetoli, korunk egyik biblikusa nevezi. Az „egyenlőtlenségben szenvedő” század (melyik nem az?) arra ébreszti Ambrust, a jómódú praetor fiát, hogy vagyonát szétossza, és aztán vesse bele magát tanulmányaiba, majd később Krisztusról szóló fejtegetéseinek elmondásába, melyeket írásba foglaltak.
A szociális igazságosság apostolának ismerték, aki Cicero erkölcsi fejtegetéseit „megszentelte”, az elvont gondolatiságot „tárgyiasította”, a praktikum nyelvére fordította: „Te a szegénynek nem abból adsz, ami a tied, hanem csak abból, ami az övé. Csak azt fizeted meg, amivel tartozol. A föld mindenkié, nem csupán a javadalmasoké.”
Meghatározónak tartotta a liturgiát, a lélek világát érezte-imádkozta benne. Valóság és szent eszmeiség találkozásában az egyház zenéje muzsikált, s tudta jól, mi ebben népének szerepe. Amikor XVI. Benedek Szent Ambrusról beszélt legutóbb, diplomáciai, hivatali szolgálata hűség-tisztaságát hangsúlyozta, mégis hozzáfűzhetjük, amit a Szóra hangolt művészetről egyik előadásában mondott: „A zene és az ének több, mint a kultusz díszítése, valóban a liturgia megjelenítésének a része, sőt maga a liturgia.” Ambrus püspök ugyanis hasonlóan vélekedett már ezerhatszáz évvel ezelőtt. A valódi szent zene értékének felismerése-gyakorlata tehetség és szentség.
Himnuszaival a püspök világirodalmi örökséget is hagyott: nem csupán énekelt imádságokat. Időszerű adventi himnuszában írja Krisztusról:
Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.
Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.
Hányszor kellene ezt átgondolni, amikor a XXI. század testkultusza hegyekig ér…
