– Nem fért bele a pólyába, hiszen öt kilóval s hatvanhét centivel született Nagykanizsán, de Csurgón, majd Gyékényes-Zákánytelepen élt a család, amelyben négy testvérével nevelkedett. Mindig büszke volt somogyi származására. Még akkor is, amikor beszédtanára, Fischer Sándor azt mondta: „Nézze, Ilona, maga szépen beszél, de ilyen e-kkel nem lehet Shakespeare-t mondani.” Mi adja ezt a büszkeséget?
– Gyökerek nélkül olyan az ember, mint azok a növények, amelyek csak alig kapaszkodnak a talajba, s egy idő után elpusztulnak. A családom szerencsére erős gyökeret eresztett a somogyi földbe, nekem pedig sikerült megkapaszkodnom a nagyszüleim és a szüleim által. Kaposváron a Közgazdasági Technikumba jártam, ám az amatőr színjátszás is egyre inkább vonzott. Diákként szinte minden szabadidőmet a Stúdió 63-ban, a Fegyveres Erők Klubjának színjátszó szakkörén, illetve a Fonómunkás Kisszínpad próbáin töltöttem.
– Hogy indult a pályája? Mindenáron Thália szekerére szeretett volna kerülni?
– Dehogy, eszembe se jutott, hogy egyszer abból a félszeg, szőke kislányból, aki voltam, színésznő lesz; jóllehet mindig sikerült lepleznem a bátortalanságomat. Versmondó versenyeken ugyan a jobbak között szerepeltem, de nem voltam favorit, ám Both Rudolf, a Fonómunkás Kisszínpad „mentora” egyszer nekem szegezte a kérdést: beadtam- e már jelentkezésemet a színművészetire? Én szabódtam, de ő határozottan rám parancsolt: ott a helyem, nekem színésznővé kell válnom. Neki lett igaza – hála érte –, felvettek. A biztonság kedvéért azért jelentkeztem a jogra is Pécsre.
– Kikkel került egy osztályba?
– Tizenketten kezdtünk, s végül nyolcan kaptunk diplomát; Tímár Béla, Marschek Gabriella, Muszte Anna, Sir Kati, Szegvári Menyhért, Nagy Gábor, Koroknay Géza. A főiskola rektora Nádasdy Kálmán volt; fantasztikus polihisztor, bámulatos ember és tanár. Csakúgy, mint Pártos Géza bácsi, akinek az osztályába kerültem. A csodás színész-pedagógus sokunkra hatott, hiszen nemcsak a szakmára, hanem az életre is tanított bennünket. Sajnos az első év után családjával külföldre ment, s osztályunkat többen vették át: Ádám Ottó és tanársegédként Kerényi Imre, Várkonyi Zoltán és tanársegédje, Marton László. Harmadikban pedig megkaptuk Horvai Pista bácsit Kapás Dezsővel. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk, hátrányunk így hihetetlen előnnyé vált, az akkori legnagyobbaktól tanultuk a mesterséget. A mi osztályunk tagjai nem irigykedtek a másik sikereire, mindig öröm volt, ha valamelyikünk kiemelkedő alakítást nyújtott. Már akkor érzékeltem: kevesebb gyötrelmet okoznánk magunknak is, ha sértettség, féltékenység, bosszúvágy nélkül élnénk.
– Nem féltették a szülei? Hiszen – vidéki lányként – mégiscsak egy kis faluból került fel a fővárosba…
– Nem. Bíztak bennem, leszek annyira okos, hogy megállom a helyemet minden téren. Szerencsém is volt, a második napon megismertem Gábort, későbbi férjemet, akitől sokat tanultam, és mellette biztonságban éreztem magamat.
– Frissdiplomásként hol kezdett?
– A Madáchban, ahova Ádám Ottó szerződtetett. Jóllehet Piros Ildikó, Sunyovszky Szilvia, Almási Éva – akikkel egy korosztály vagyunk – már ott voltak, nem kellett attól tartanom, hogy nem kapok szerepet. Solvejggel kezdtem a Peer Gyntből. Nem játszottam ugyan Desdemonát és Opheliát, de voltam például Éva, és számtalan más csodálatos fő- és karakterszerep talált rám. Felsorolni is nehéz lenne azokat, amelyekből sokat tanultam.
– Játszott vidéken a kecskeméti, a soproni, a zalaegerszegi színházban, Pesten a Madáchon kívül a Játékszínben is, a Turay Ida Színházzal pedig gyakorlatilag bejárta az egész országot jobbnál jobb előadásokkal. A jó szemű rendezők, direktorok szabadúszóként is megtalálták. A játék- és tévéfilmes alakítások mellett több tucat figura bőrébe bújhatott; többször volt királynő, énekesnő, színésznő, zárdafőnök asszony, udvarhölgy, szolgáló…, no meg harminc éven át macska is lehetett a Madáchban. Először Bombalurina, majd néhány év múlva Grizabella. Arra kérem, emeljen ki az Ön számára különösen jelentős két szerepet.
– Nem szeretnék, ugye nem haragszik? Nekem a szerepeim egy kicsit a gyermekeim, én adtam nekik életet, a szülő sem szereti kevésbé egyik gyerekét, mint a másikat… De azért olyan, hogy harminc éven keresztül játszom egy előadásban, mint a Macskákban, azt hiszem, ritkán adódik egy színész életében.
– Tegyük fel, most ért véget az előadás. Ön az öltözőben a tükör előtt lesminkel, és leveti a jelmezét. Ilyenkor a szerepét is leveti, vagy ahhoz kell még egy kis idő?
– Igen, azonnal. Volt, nincs, és ez mindennap kezdődik elölről… A szerepnek nem az a dolga, hogy velem jöjjön, az előadás végén elköszönünk egymástól… A színházon kívül én Bencze Ilona vagyok: anya, gyermek, barát, partner… Fantasztikus életeket élhetek meg a szerepeim által, ez a legjobb ebben a hivatásban, de a szerepnek az a dolga, hogy ott, a színpadon általam szólaljon meg, és nem több…
– Örökség – ez a címe pódiumműsorának. Én vagy négyszer láttam, és mindig megkönnyeztem. Életmeséi megrendítők. Ez az önálló est nem szerepről, szereplésről szól, hanem szülőkről, gyerekről, szerelemről…
– Ötvenötödik születésnapomra állítottam össze, én ezzel ünnepeltem. Nagyon szeretem, sokat jelent nekem. Akárcsak Arány és erény című könyvem, melyben többek között így írok erről az estről: „Ha azt halljuk, örökség, óhatatlanul valami pénzben kifejezhető vagyontárgyra, ingatlanra gondolunk. Az én tárgyi örökségem nagymamámtól egy kis csorba tál, nagypapától egy nyakkendő, édesapámtól egy füzet. Ezek ugyan apró tárgyak, de értékük felbecsülhetetlen számomra, mert az ő végtelen szeretetüket őrzik, hiszen testi valójukban már nem lehetnek mellettem. De ahogy ők törődtek velem, ahogy tanítottak, az nem forintosítható. Mestereim, akik formáltak, szerelmeim, akik szeretve-gyötörve alakítottak, és a többiek, akik ma is részei az életemnek…” Ők mind-mind benne vannak az Örökségben.
– És az istenhit is, amelyről oly nyíltan beszél sok éve.
– A Teremtő nélkül nem kelhetünk útra. A célhoz vezető úton haladni vagy a cél fele menni nem azonos. Meg kell élni az utat, s akkor eljutunk a célhoz. Azzal is tisztában vagyok: a megbántott lélek gyógyszere a megbocsátás, ami az egyik legnagyobb erény. Reformátusként vagyok istenhívő, de az Úrral leginkább kettesben szeretek beszélgetni.
– Az egyik legszebben beszélő színésznőnk. Ön több alkalommal is tanított, színészképzős növendékei közül sokan már a pályán vannak. Kaposváron látta Vidnyánszky Attila másodéves hallgatóit. Mit tapasztalt, hogy beszélnek a színészjelöltek?
– Meglepően jól, de ez elengedhetetlen a szakmánkhoz, ez nem lehetne erény, ez alapkövetelmény.
– S a politikusaink?
– A politika olyan, mint a jégpálya, és én nem tudok korcsolyázni. A közszereplők beszédére azonban figyelek. Nem vagyok különösebben elégedett velük. Sok köztük a beszédhibás, rosszul hangsúlyoznak. Sokat elárul róluk a beszéd tempója, ritmusa is, hiszen abban benne van a mondandó fontossága… Sajnos a médiában sem elvárás a szép magyar beszéd. Szerintem színész, riporter, hírközlő, politikus, szóvivő, tanár ne legyen beszédhibás! Vagy dolgozzon rajta, és tanulja meg a helyes beszédet, vagy csináljon mást.
– Idősebb kortárs írókkal-költőkkel beszélgetve – köztük Szakonyi Károllyal és Csukás Istvánnal – kiviláglott előttem: a fiatal, oroszlánkarmaikat nyújtogató pályatársak nem különösebben kíváncsiak az előttük járókra. A taposás, a korai önmegvalósítás a legfontosabb számukra. A színészlétre is jellemző ez? Az ifjak mernek kérdezni, netán kérni?
– Én mindig ámulattal figyeltem a köröttem lévőket, köztük Márkus Lászlót, Gábor Miklóst, Gobbi Hildát, Darvas Ivánt, Mensáros Lászlót, Psota Irént, Tolnay Klárit, s ha kellett, először félve, de kérdeztem is. Bár felnéztem rájuk, valahogy már mi sem tanultuk meg a segítségkérés módját, hogy pontosan mit kérdezzek, és azt hogyan… Pedig adott szituációban ez hasznos lehet. Hogy a növendékeim elfogadták a tanácsaimat, az természetes, azóta is figyelemmel kísérem az útjukat, ha kérik, segítek. Játékmesterként a Madáchban is segítek a kollégáknak, úgy érzem, elfogadják, de kérni… bár arra is van példa, de azt igen nehéz.
– Ez olykor a fene nagy színészi öntudattal magyarázható?
– Talán azzal is… ez összetett, bonyolult. Egyébként rendezőként tudok a legtöbbet segíteni.
– Nem kerül gyakran címlapra, így nem is hordanak össze mindent Önről a bulvárlapok. Nyilván ez annak köszönhető, hogy tudatosan védi a magánéletét, s meglehetősen taszítja a celebek világa…
– Jól látja; én a színpadon egy versben, egy dalban, egy alakításban mindent odaadok a közönségnek. Többet nem akarok. A magánéletem nem „eladó”, az hadd legyen csak az enyém! Ezért aztán marad a csendes értékteremtés, kevésbé látványos formában, petárdadurrogtatás nélkül, és a színházi játék közös öröme, ami olyan, mint a szerelem.
A celeb kifejezést ki nem állom. Jó volna, ha már végre valaki szétválasztaná a színész és a celeb szót. Nekünk semmi közünk azokhoz, akik celebként a nevük alá írják: színész. Nekik annyi közük van a szakmához, hogy használják őket, gyakran helyettünk. Nem végeztek a színművészetin, nem tanulták a szakmát, legfeljebb a média, valamelyik televíziós csatorna felkapta őket. Én nem akarok szabad préda lenni, nem akarok pletykalapok címoldalára kerülni, hogy bárki csámcsoghasson sikereimen, kudarcaimon. A valódi mérce az alkalmasságunk, a védjegyünk pedig a mindenkitől különböző személyiségünk legyen. Egykor egyébként tele voltak az újságok a fotóimmal, annak akkor ott helye volt és ideje. Ma másról szól a sajtó is, az életem is, és nem bánom.
– Azt azért elárulja, ugye, hogy hol él Gabi leánya?
– Azt igen… örömmel. Görögországban, és sajnos csak ritkán találkozom vele, pedig a mediterrán világ engem is lenyűgöz. Októberben voltam nála, és most várom haza.
– Mivel fogadja?
– Gombalevest kért.
– Azzal nem lehet jóllakni…
– Na, azért lesz majd más is a frizsiderben… Ma már ugyan egyre ritkábban élek vele, de ha mégis úgy tartja kedvünk, az sem kizárt, hogy majd szalonnát és libatepertőt falatozunk lilahagymával.
Fotó: Kovács Tibor
