Szegénygondozás a két világháború között

A nagy gazdasági válság idején, 1931-ben Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek elrendelte, hogy egyházmegyéje valamennyi plébániáján alakítsanak karitászszervezetet. A budapesti egyházközségek karitászainak összefogására felállította a Szent Erzsébet Karitász Központot. Állandó kérdés volt az évtizedek során: állami feladat- e a szegénység enyhítése, vagy az egyházi és társadalmi, azaz magánjótékonyságé? Az állam és az egyház kompromisszumos együttműködésének eredményeként jött létre 1927-ben az úgynevezett Egri Norma, amelyet 1936-ban hivatalosan Magyar Normává emeltek, s elvben a városokban kötelezővé tették. A rendszer kigondolója Oslay Oswald ferences szerzetes volt. Minden városban hatósági szegényügyi bizottság alakult, élén a polgármesterrel. A szegénygondozás módját a bizottság állapította meg. A városi szegényügyi hivatal végezte a pénzkezelést, az adminisztrációt és az ellenőrzést. Adománygyűjtő csoportok működtek, tagjai főleg nők voltak. A szegénygondozó ferences nővérek készítették a környezettanulmányt, és ők végezték a konkrét szegénygondozást is. 2003-ban jelent meg a bajai szegénygondozó nővérek háztörténete, amely bepillantást enged mindennapjaikba. A nővérek a szeretetházban gondozták a szegényeket, s emellett a városban lakó rászorulókat is. Háromszáz külső és nyolcvan szeretetházi gondozottjuk volt 1936-ban.

Példaként álljon itt a következő leírás:

„Egészben ellátott segélyezettünk lehet, akinek semmiféle keresete, jövedelme, segélye, vagyona nincs. Ilyenek számára lakást veszünk ki, bebútorozzuk, a szükséges ruha-, ágy- és edényfélével ellátjuk, élelemről, bevásárlási könyvvel, szemérmes szegényeknél havi segéllyel gondoskodunk. Apró kiadásaik fedezésére 50 fill. készpénzt adunk. Tüzelőt küldünk, s ha már gyöngeség miatt nem bírja, ruháit kimossuk, lakását kitakarítjuk. Hetenként kenyérjegyeket adunk nekik… Szegényeinket hetenként, betegség esetén naponként, sőt napjában többször is látogatjuk. Részben ellátott, rendszeres külső szegényünket a szükség arányában segélyezzük. Rendkívüli segélyezetteinket – baleset, betegség vagy másvalami kényszerítő körülmény esetén – élelmiszerutalvánnyal, fa- vagy szénutalvánnyal, esetleg hirtelen szükségelt rendkívüli segéllyel vagy lakbérsegéllyel látjuk el…” A falusi parasztság túlnyomó része nyomorúságos körülmények között élt. Volt azonban olyan régió (Sopron vármegye), ahol például számon tartották a falu elesettjeit. A száztizenkét községben összesen hatvanhét szegényház, illetve szegényszoba volt – hat kivételével valamennyi a községek tulajdonaként. A községi szegényházak legtöbbje egyszerű falusi ház volt, két-három szobával. A községek többnyire csak lakásról, fűtésről és részben a szegények felruházásáról gondoskodtak. A szegények felruházása évenként egyszer, karácsony táján történt. Elmondható: elsősorban azokban a községekben oldották meg intézményesen a szegényellátást, ahol a jegyző, a plébános vagy a lelkész szociális érzékenységű ember volt. Befejezésül idézzük a II. vatikáni zsinat figyelmeztetését: ,,Amikor a világon olyan sokan éheznek, jusson eszünkbe az egyházatyák tanítása: adj annak, akit az éhhalál fenyeget, ha nem adsz, gyilkosa vagy.” Ennek szellemében ideje észrevennünk, hogy a szegénység elleni küzdelem mindenki számára komoly kihívást jelent.

(A cikk a Batthyány-Strattmann László Orvoskörben szeptember 18-án elhangzott előadás alapján íródott.)

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .