A Fekete Hollók-ügynek természetesen szegedi, illetve Csongrád megyei szereplői is voltak: Havass Géza püspöki számvevő az egyetlen nyilvános per elsőrendű vádlottja öt és fél év börtönt kapott, a csak később, 1964-ben elítélt Katona Nándor, a jezsuita Szent József-templom segédlelkésze egy évet, Kovács Imre szeged-rókusi káplán pedig nyolc és fél évet. Kovács Imre két szempontból is szomorú különlegességévé vált e pereknek: egyrészt ő volt az egyetlen, akit fegyverrejtegetés vádjával is elítéltek, másrészt – talán ezzel összefüggésben – az egyetlen, akit a vallatás során súlyosan bántalmaztak, veséjét leverték. Ez a 60-as évek elején már kirívó esetnek számított, még ha a pofozás „bevett” gyakorlat maradt is az egykori ávósokat zömmel tovább foglalkoztató rendőrkapitányságokon. Imre atyára az amnesztia sem vonatkozott (ebben egyedül a kémkedésért tizenkét évre ítélt Tabódy István volt a sorstársa), büntetését kitöltve szinte emberi roncsként szabadult, s 1971-ben, 47 éves korában halt meg.
Ma már csak találgathatjuk, hogy valóban a szeged-rókusi plébánia kertjében kiásott (és ki tudja, hogy évekkel korábban ki által elásott) rozsdás, használhatatlan forgópisztoly és néhány töltény pecsételte így meg Kovács Imre sorsát? Vagy ehhez elég lett volna az is, hogy ekkor Szegeden ő volt a legsikeresebb ifjúsági lelkipásztor, aki ministránsok sokaságát gyűjtötte maga köré és nevelte? Két szegedi papkollégájával szemben őt mindenesetre bizonyos harsányság jellemezte: míg Havass Géza és Katona Nándor óvatosságból mindig legfeljebb egykét fiatallal foglalkozott, főleg gyóntatóként vagy lelkivezetés keretében, a szeged-rókusi káplán szinte fittyet hányt minden rá leselkedő veszélynek (igaz, védenceit azért igyekezett nem belesodorni). Nagy műgonddal látott hozzá a ministráns gárda megszervezéséhez, balatoni körtúrát és biciklitúrákat vezetett, a fiatalokkal együtt járt szórakozni, főleg moziba és házibulikba – mai szakkifejezéssel, egyfolytában „pörgött”. Paptársai aposztrofálásában ő lett a „pesti vagány”. Mikor 1956 karácsonyán Szeged-Rókusra került, már tízéves ifjúsági lelkipásztori tapasztalatot tudhatott maga mögött: 1923-ban született Budapesten, 1946-ban ugyanitt szentelték pappá, és rögtön a román határ közelében levő, viszonylag eldugott Csanádpalotán kezdte meg lelkészi szolgálatát, ahol nemcsak a helybeli KALOT, hanem a Szívgárda irányítását is elvállalta. 1949-ben Földeákra helyezték el, itt is nagy létszámú ministránsgárdát, a lányokból pedig „templomtakarító brigádot” szervezett. Mivel hittudományi doktorátust kívánt szerezni, 1953-ben Budapestre ment tanulmányi szabadságra. Földeáki híveinek, akik a rajongásig szerették, ezután levelezés útján biztosította a lelki vezetést, ám amikor a levelek 1955-ben az ÁVH kezébe kerültek, Kovács Imrének Hamvas Endre csanádi püspök kétszeri nyomatékos felszólítására meg kellett szakítania a kapcsolatot a földeákiakkal. A püspöki utasítás az engedelmességi fogadalom első nagy próbatételét jelentette számára. Addigi közvetlen főnökei – Havadi Ferenc, majd Horváth Gyula plébánosok — szintén nemegyszer összeütközésbe kerültek vele a szerintük túl aktív és feltűnő ifjúságpasztoráció miatt, sőt Langmár Lipót püspöki irodaigazgató egyenesen „hecckáplánnak” titulálta. (Ezek után Földeákon a helybeli kommunisták ellene indított sajtóhadjáratán már nem is csodálkozott.) Kovács Imrét Budapesten érte az 1956-os forradalom; ekkori „bűne” mindössze annyi volt, hogy Farkas György, a KALOT egykori titkára társaságában a XI. kerületi MDP-pártbizottság székházához ment, és a többi párt jelen levő képviselőivel együtt akadályozta meg a fosztogatást, majd leltárba vette a székház ingóságait. A fővárosból Havass Gézával együtt hívta őt haza a püspök, azzal a kimondott szándékkal, hogy vegyék kézbe Szegeden a hitoktatás ügyét. Az egyházak nem mondtak le egyik napról a másikra a forradalommal együtt hirtelen jött szabadságról: 1957 nyarán az iskolai hittanra beíratottak száma Szegeden a megelőző évinek háromszorosa volt, az iskolások 33 százaléka. Ennek megfelelően azonban rögtön féktelen ellenkampány is indult az iskolai hitoktatás visszaszorítására, beleértve a tanulók elleni szinte mindennapos lelki terrort is. Hamvas Endre sejthette, hogy a templomi hittan lehetőségeinek kiterjesztése lesz a megoldás, és ehhez hívta segítségül a két tapasztalt lelkipásztort. Kovács Imre öt középiskolás fiúra, Surányi Róbertre és Tiborra, Kovács Hegedűs Miklósra, Bácskai Lászlóra és Fazekas Attilára építve alakította ki Szeged-Rókuson a ministráns gárdát. A ministránsoknak igen sokrétű feladatokat adott, bevonulásaikat és a mise alatti szolgálatot szinte egy ceremóniamester alaposságával tervezte meg. Egy ministráns sem érezhette úgy, hogy ő csupán statiszta. Az idősebbek, elsősorban az „ötösfogat” tagjai ezenkívül Imre atya háttérmunkájával 1959-től már a fiatalabbak betanításáról is gondoskodtak, s a ministránsgárda egykét éven belül elérte a mintegy ötvenfős létszámot! A lányok, akik első körben a ministránsok húgaiból, nővéreiből, osztálytársakból verbuválódtak, énekkari feladatokat kaptak, ám „az ő igazi szerepük abban állt, hogy megfelelő partnerség alakuljon ki, és a 16-17-18 éves fiúk ne olyan helyen keressék a lánytársaságot, ami nem nekik való. Imre mindig mondta, hogy csak olyan lánynak udvaroljunk, akinél úgy érezzük, hogy el is tudnánk venni feleségül” – emlékezik vissza Kovács H. Miklós. Kovács Imre szigorú lelkivezető volt, megkövetelte a rendszeres – nyáron akár háromnaponkénti – szentgyónást, és hazaszeretetre is nevelte ministránsait. Katekézisében előszeretettel tartogatott meglepő pedagógiai fordulatokat: egyszer a nála összegyűlt lányoknak (nem a fiúknak!) fényképnézegetés közben egy meztelen hölgy fotóját mutatta fel, majd amikor a lányok első megdöbbenésükből felocsúdtak, elmagyarázta, hogy ez nem szégyen, hiszen Isten így teremtette meg az első emberpárt, és a test szépségét nem szabad szégyellni. Ezután beszélgetést kezdeményezett arról, hogy miért alakulhatott úgy a történelem folyamán, hogy mindez mégis az obszcén gondolatok és a pornográfia tárgyává vált.
A rókusi káplán némiképp megelőzte korát a családpasztorációban is, azaz nemcsak a fiatalokat, hanem a szüleiket is igyekezett közösségben összefogni. A gyakorlatban ez azt is jelentette, hogy a születésnapi vagy épp szilveszteri házibuliknak nem volt elengedhetetlen feltétele, hogy a fiatalok az „ősöket” előbb valahogy kitessékeljék a lakásból (ne feledjük: még a beat, a rock & roll korszaka előtt vagyunk!): míg ők az egyik szobában táncoltak, addig a szülők a szomszéd szobában beszélgettek, Kovács atya pedig a két csoport között ingázott. De ha kitűnő humorának köszönhetően nagyon jól fel is tudott oldódni a társaságban, azért tudta hol a határ. Amikor hittanosai évődve odahívták : „atya, kérem, tessék táncolni, olyan jó!”, így replikázott: „Nekem akarjátok mondani, milyen jó? Én tizennyolc éves koromig egész életre kitáncoltam magamat!” Nemegyszer a házibulikra ő maga szállította a „technikát”: egy szalagos magnót, a hozzá csatlakoztatott, hangfalként használt rádiókészülékkel. Hittanosaival szinte hetente járt moziba, színházba – a látottakat külön találkozók keretében vitatták meg -, s egy színházi énekes ismerőse révén mindig jó előre gondoskodott a jegyekről. Kovács Imrének ezenkívül is számos összeköttetése volt, amelyeket rögtön és önzetlenül mozgósított, ha valakin segíteni kellett, akár anyagilag is.
1956 után nem egy disszidenst ő segített át a magyar- jugoszláv határon, röszkei káplán ismerőse, Borsos Ferenc segítségével.
1958 nyarán került sor az öt vezető ministránssal és négy lánnyal a Budapestről induló (itt ismerősök csatlakoztak hozzájuk), majd a Balatont körbeutazó nagy túrára. Imre atyának volt egy beépítetlen telke Balatonalmádiban, amely a sátorhelyet biztosította. A korántsem olcsó utazást nem csak az ő pénztárcája fedezte: a fiúk rendszeresen segítettek a harangozásban Rókuson, amit Koltai Géza plébános zsebpénzzel honorált. A jóindulatú plébános ugyan sokat aggodalmaskodott káplánja fékezhetetlennek tűnő aktivitása láttán, de különösebben nem akadályozta. Ám egy idő után úgy látszik, Kovács Imrének ez is sok volt: „Még azt is teljesíti, amit az egyházügyi hivatal csak kigondol, nemhogy kimond… A gazdám aztán igazán minden kezdeményezés elrontója, ő azt szereti legjobban, ha nem csinálunk semmit” – jellemezte főnökét nem kevés elfogultsággal. Amikor azonban Koltai 1959 májusában meghalt, a nála jóval merevebb Kiss József esperes-plébános vette át az egyházközség irányítását. Kovács Imrének persze ettől függetlenül is vissza kellett fognia magát: „Tavaly név szerint foglalkozott velem a szegedi Pártbizottság, hogy Rókuson énmiattam mennyi gyerek jár templomba. Én nem ijedtem meg, de mindenesetre sokkal körültekintőbb és óvatosabb lettem, mert nem akartam a magam és paptársaim fejére bajt hozni. Azóta csak az engedélyezett hitoktatást tartjuk a sekrestyében és a ministránsoktatást.”
Imre atyával természetesen nem csak a szegedi pártbizottság foglalkozott. Már újmisés korszakától kezdve észlelhette, hogy szinte folyamatosan megfigyelik, de ezt inkább kalandként fogta fel: Csanádpalotán például gumicsizmát húzott, úttalan utakon át, sárban-latyakban megsétáltatta a ráállított követőembert, majd a plébániához visszaérve hatalmas kalaplengetéssel búcsúzott tőle. Amikor a rókusi ministránsokkal gyalog- v. biciklitúrát tett Sziksósfürdőre, nekik is mindig megmutatta, melyik az az autó, amelyikből figyelik őket; jegyezzék meg a rendszámát, félni fölösleges. Valóban nem is félt senki. Tisztában volt azzal is, hogy telefonját lehallgatják. Viszont nem gondolta, hogy plébániai szobáját is, így értesülhetett a politikai rendőrség az ominózus pisztolyról, amit a takarítónő talált a plébániakertben veteményezés közben, és hozott be az atyának: mitévő legyen vele? Kovács Imre ekkor követte el azt a hibát, hogy nem utasította a takarítónőt, szabaduljon meg a pisztolytól rövid úton, pl. dobja a Tiszába (a rendőrségre, érthető módon nem akarta vinni, nehogy az eddiginél is jobban felhívja magára a figyelmet), hanem azt kérte tőle, ássa el a kertben, de mélyebbre. Nem gondolta azt sem, hogy néhány, közvetlen baráti, papi ismeretségi köréhez tartozó ember róla írja jelentéseit, mint „Szigeti”, „Velencei”, „Laurence Olivier”, „Döme Sándor” fedőnevű ügynökök. Egyik ministránsából a III/IIIas keresztségben „Dobó Szilveszter” lett, ám ő csakhamar megtagadta az együttműködést a BM-mel, még ha ez egyetemi tanulmányaiba került is. Betegségére hivatkozva hárította el Kovács Imre besúgását „Keresztes” ügynök, aki nem volt más, mint maga Koltai plébános! (Igaz, két másik paptársáról jelentett.) Sajnos „Laurence Olivier”, az 1958-ban beszervezett joghallgató viszont az állambiztonság legeredményesebb, legkártékonyabb munkatársának bizonyult Csongrád megyében. Kovács Imrén kívül Katona Nándor és Havass Géza lebuktatásában is oroszlánrésze volt. Gyanítható, hogy fedőnevét is ő választotta ki magának: a vitathatatlan színészi képességekkel rendelkező fiatalember gyakran került középpontba Kovács Imre csoportjának összejövetelein, kiválóan tudott szavalni, különösen Arany-balladákat. A hálózati munkát szinte úgy fogta fel mint valami detektívjátékot: jelentéseiben részletes személyleírást ad szinte mindenkiről, akivel összetalálkozik, és szintén részletekbe menően írja le a plébániahelyiségek bútorzatát, elhelyezkedésüket. 1959 áprilisában tartótisztje, Bóka István rendőrfőhadnagy testre szabott alakoskodással bízta meg, hogy Kovács atya bizalmába férkőzhessen: az ügynöknek meg kellett gyónnia nála, majd előadnia azt a mesét – ÁB-szaknyelven legendát -, hogy fülig szerelmes egy református kislányba, aki ugyan viszonozza érzelmeit, ám egymás felekezetét lebecsmérlik, és ez őt nagyon kínozza. Várható volt, hogy a fiú-lány kapcsolat buktatóit ministránsaival is rendszeresen megbeszélő káplán bekapja a horgot, és az egyszeri gyóntatáson túlmenően további beszélgetésre invitálja meg a fiút. Kovács Imre az azonnali „férfias szakítást” javasolta, és valóban találkozót beszélt meg az ügynökkel, amelyet, mivel a „szerelmi probléma” természetesen nem akart szűnni, újabb találkozók követtek… Bóka főhadnagy figyelme mindenre kiterjedt: „Amennyiben Kovács ragaszkodna a kislány személyes megismeréséhez, beszéljenek meg egy időpontot (1-2 nap). 1-2 napra azért van szükség, hogy ezalatt hálózatunkat (azaz ügynökünket, M. A.) összehozzuk a kislánnyal, aki egyébként „Viola” fedőnevű hálózatunk.” Végül Kovács atya a ministránsok közé is bevezette, majd képességei láttán (megismerkedésük után alig egy hónappal!) felvetette neki: mivel úgy látja, a többiek befogadták, nem akarja-e átvenni a csoport vezetését, ha őt esetleg elhelyeznék? „L. O.” persze az utasításnak megfelelően rábólintott. Az áthelyezés egyelőre váratott magára:
Kovács Imre csak 1960 októberében kezdte volna meg a munkát új állomáshelyén, a gyulai belvárosi plébánián. Ide azonban már nem utazott el, mert visszérgyulladása miatt betegszabadságot vett ki, és Pestre ment a szüleihez. Itt érte a letartóztatás is, a Fekete Hollók-ügy más szereplőivel egy időben, 1961. február 7-én. Hogy ezután mi mindenen mehetett át, annak szemléltetésére elég annyi, hogy a főtárgyaláson már teljesen lesoványodva jelent meg, s később, egy rabtársa visszaemlékezése szerint, amikor nővérét látogatásra engedték be hozzá a börtönbe, „a korábban oly sziklaszilárd jellemű Kovács Imre az ávósnak a kezét csókolgatta ezért a kegyért”. Még ha nem is szenvedett volna ennyit, akkor is megérdemelne legalább egy emléktáblát Szeged-Rókuson, mint a városnak az az ifjúsági lelkipásztora, aki az 50-es évek végén a legtöbbet kockáztatta pártfogoltjaiért.
történész, könyvtáros
