Kárpátok koronája, Déli Kárpátok – Ősvárak 2. című, harminchatodik kiadványukról, amely 2014 őszén jelent meg, ezúttal nem szabályos recenziót írok, mint több korábbi kötetükről, hanem szubjektív hangú töprengést. Mert e gazdag anyagú könyvek első számú erénye – a hitelesség és pontosság mellett – a vállalt személyesség s az apró csodák tudatos felmutatása. A Déli-Kárpátokban, az ottani városokban, templomokban és várakban kalauzoló album lapozgatása közben, bár teljes elismeréssel és főhajtással adózom többek között Nagyszeben, a szász evangélikusok erdélyi „fővárosa”, vagy éppen Oltszakadát, Szeben megye kis magyar szigete ismertetésének, engem mégis három fénykép s az egyikhez tartozó szövegrész ragadott igazán magával.
Az első a Szebeni-havasok lábánál, egy napsütötte réten készült felvétel, amely az „Óriás harangvirág illatozó szamócával” nevet viseli. Vannak a számos díjjal elismert Váradi Péter Pálnak sokkal látványosabb, grandiózusabb felvételei is, de ez a 9. oldalon látható, kisméretű kép engem mégis számtalan visszakeresésre-újranézésre kényszerített, mert visszavitt gyerekkorom sokkal szerényebb hegyére, a Mecsekre, a Kisrétre, ahol ez a harangvirágszamóca szimbiózis évről évre a kora nyár hírnöke volt. S ahogyan én erre a szép virág-gyümölcs kettősre, úgy minden böngészgető rá fog találni ebben a könyvben életének több más, de hasonlóképpen fontos „magánikonjára”.
A második és harmadik kép s a hozzájuk tartozó míves Lőwey Lilla-szöveg már felnőtt énemet szólította meg. Ezeken a református nagyasszony, Árva Bethlen Kata fogarasi síremléke, illetve a Németh László drámája nyomán sokak számára ismertté vált, sokat szenvedett, mély hitű, bízvást kései puritánnak is nevezhető grófnő, a jeles önéletíró és patróna portréja látható.
A fentiekben röviden bemutatott részleteket azért is válogattam egymás mellé, hogy példájukkal érzékeltessem: a Váradi–Lőwey szerző- és házaspár sikerének egyik titka a biztos arányérzék és a pedagógiai tapasztalat. Az, hogy – bár soha nem hatásvadász módon – mindenkor felmérik és szem előtt tartják olvasóik befogadókészségét, s jó érzékkel váltogatják az apró szépségeket (harangvirág, szamóca…) a komoly, gyakran információkban, nevekben, dátumokban gazdag részletekkel (lásd a Bethlen Kata-epizódot). Így az általuk kínált, mindig nagyon gazdag látni- és olvasnivalókba nem „fulladunk” bele úgy, mint az útikönyvek többségének esetében. Igaz, ők nem is klasszikus bedekkereket kínálnak nekünk. Nem hideg és tárgyilagos, turisták számára készült, GPS-szerűen száraz, egyhangú kalauzokat, hanem Erdély földjét s – rendhagyó magyar óráik, azaz irodalmi sorozatuk köteteiben – az erdélyi írók életének, munkásságának kisvilágát belakni segítő, hazanéző kiadványokat. Ez pedig bizony egészen más műfaj, olyan szemléleti és lelkiségi többlettel, amelyért csak hálásak lehetünk. Petrőczi Éva
Fotó: Váradi Péter Pál
