Fotó: News.va
A mai liturgia az apostol élete szempontjából három lényeges szót kínál nekünk: megvallás, üldöztetés, imádság.
A megvallás: Péter vallomása hangzik el az evangéliumban, amikor az Úr az általános szintről lemegy az egyén szintjére. Jézus ugyanis először azt kérdezi: „Az emberek kinek tartják az Emberfiát?” (Mt 16,13). Ebből a „közvélemény-kutatásból” több oldalról is az derül ki, hogy a nép prófétának tartja Jézust. És akkor a Mester felteszi a tanítványoknak az igazán döntő kérdést: „De ti mit mondotok, ki vagyok? (Mt 16,15). Erre egyedül Péter válaszol: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Íme, a megvallás: elismerni Jézusban a várt Messiást, az élő Istent, saját életünk Urát.
Ezt az életbevágó kérdést Jézus ma hozzánk intézi, mindannyiunkhoz, különösen hozzánk, pásztorokhoz. Ez a döntő kérdés, amelyre nem lehet alkalmanként változó válaszokat adni, mert az élet forog kockán: életbevágó kérdés élettel adott választ igényel. Mert keveset használ, ha ismerjük a hitcikkelyeket, de nem valljuk Jézust saját életünk Urának. Ő ma a szemünkbe néz, és megkérdezi tőlünk: „Ki vagyok én számodra?” Úgy is mondhatnánk: „Még én vagyok életed Ura, szíved iránya, reményed oka, rendíthetetlen bizalmad?” Együtt Szent Péterrel mi is megújítjuk ma életdöntésünket mint tanítványok és apostolok; ismételten átlépünk Jézus első kérdéséről a másodikra, hogy az „övéi” legyünk, s ne csak szavainkkal, hanem tetteinkkel és életünkkel is.
Kérdezzük meg magunktól, vajon szalonkeresztények vagyunk-e, akik arról csevegnek, hogy mennek a dolgok az Egyházban és a világban, vagy úton lévő apostolok vagyunk, akik megvallják Jézust életükkel, mert őt hordozzák szívükben. Aki megvallja Jézust, az tudja, hogy nemcsak az a feladata, hogy elmondja véleményét, hanem hogy odaadja életét; tudja, hogy nem lehet langyos hittel hinni, hanem szeretetből „el kell égni”; tudja, hogy az életben nem lehet „tengődni”, nem lehet a jólétben tunyulni, hanem kockáztatnunk kell, ki kell eveznünk a mélyre, önátadásunknak minden nap új lendületet kell adni. Aki megvallja Jézust, az úgy tesz, ahogy Péter és Pál: követi Jézust mindvégig; nem egy bizonyos pontig, hanem mindvégig, és az ő útján kell őt követni, nem a sajátunkon. Az ő útja az új életnek, az örömnek és a feltámadásnak az útja, olyan út, amely kereszten és üldöztetéseken is áthalad.
Íme, a második szó: üldöztetések. Nemcsak Péter és Pál ontották vérüket Krisztusért, hanem az egész kezdeti közösség üldözést szenvedett, ahogyan emlékeztetett rá minket az Apostolok cselekedeteinek könyve (vö. ApCsel 12,1). A világ számos helyén ma is, olykor hallgatás mellett – nem ritkán cinkos hallgatás mellett – sok keresztényt kirekesztenek, megrágalmaznak, hátrányosan megkülönböztetnek, sokakon halálos erőszakot követnek el, gyakran ez úgy történik, hogy azok, akiknek lehetőségük lenne arra, hogy elidegeníthetetlen jogaik tiszteletben tartását betartassák, nem végzik kötelességüket.
Főleg azt szeretném kiemelni, amit Pál apostol mond, mielőtt élete – ahogy mondja – „kiontatik italáldozatként” (2Tim 4,6). Számára az élet Krisztus volt (vö. Fil 1,21), a megfeszített Krisztus (vö. 1Kor 2,1), aki életét adta őérte (vö. Gal 2,20). Így – hű tanítványként – követte Pál a Mestert, ő is feláldozta életét. Kereszt nélkül nincs Krisztus, de kereszt nélkül nincs keresztény sem. „A keresztény erénynek – ugyanis – nemcsak az a sajátossága, hogy a jót tesszük, hanem az a képesség is, hogy a rosszat elviseljük” (Ágoston, Disc. 46,13), ahogyan Jézus. A rossz elviselése nemcsak azt jelenti, hogy türelmesek vagyunk, és beletörődve megyünk tovább; az elviselés Jézus követése: hordozni a terhet, hordani azt a hátunkon őérte és a többiekért. Elfogadni a keresztet, bizalommal haladva előre, mert nem vagyunk egyedül: a megfeszített és feltámadt Úr velünk van. Így elmondhatjuk Pállal, hogy „mindenféle szorongatás ér, de mégsem szorítanak sarokba bennünket, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak” (2Kor 4,8–9).
Az elviselés azt jelenti, hogy tudunk Jézussal győzni, Jézus módjára, és nem a világ módjára. Íme, ez az oka annak, amiért Pál – hallhattuk – győztesnek tartja magát, aki győzelmi koszorú várományosa (vö. 2Tim 4,8); és ezt írja: „A nemes harcot megharcoltam, a versenyt végigfutottam, a hitet megőriztem” (2Tim 4,7). Nemes harcának egyetlen formája az volt, hogy másokért éljen: nem önmagáért, hanem Jézusért és a többiekért. „Futva” élt, vagyis nem kímélte, sőt felemésztette önmagát. Azt mondja, egyetlen dolgot őrzött meg: nem az egészséget, hanem a hitet, vagyis Krisztus megvallását. Az iránta való szeretetből elviselte a megpróbáltatásokat, a megaláztatásokat és a szenvedéseket, amelyeket sosem kell keresni, csak elfogadni. És íme, a szeretetből vállalt fájdalom misztériumában, melyet sok üldözött, szegény és beteg testvérünk ma is átél, felragyog Jézus keresztjének üdvözítő ereje.
A harmadik szó az imádság. Az apostol élete, mely a megvallással kezdődik és az önfeláldozásba torkollik, mindennap az imádságban folyik. Az ima az a nélkülözhetetlen víz, amely táplálja a reményt és növeli a bizalmat. Az ima megérezteti velünk, hogy szeretve vagyunk, és lehetővé teszi, hogy szeressünk. Segít, hogy legyőzzük a nehéz időszakokat, mert meggyújtja Isten világosságát. Az Egyházban az ima az, ami megtart mindannyiunkat, és segít, hogy helytálljunk a megpróbáltatásokban. Ezt is az olvasmányban látjuk: „Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelenül imádkozott érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az imádkozó Egyházat őrzi az Úr, az imádkozó Egyház az Úr által kísérve halad előre. Az ima azt jelenti, hogy rábízzuk az utat, hogy törődjön vele. Az ima az az erő, amely egyesít és megtart minket, a gyógyír az elszigetelődés és az önelégültség ellen, amelyek lelki halálhoz vezetnek. Mert az éltető Lélek nem fúj ott, ahol nem imádkoznak, és imádság nélkül nem nyílnak meg rabságban tartó belső börtöneink.
A szent apostolok nyerjék el számunkra, hogy hozzájuk hasonló szívünk legyen, imában elfáradt és megbékélt szív: elfáradt, mert kér, kopogtat és közbenjár, hordozza a sok rábízott embert és helyzetet; ugyanakkor megbékélt is, mert a Lélek vigaszt nyújt és megerősít, amikor imádkozunk. Mennyire sürgető, hogy az Egyházban legyenek tanítómesterei az imádságnak, a legfontosabb mégis az, hogy legyenek imádkozó férfiak és nők, olyanok, akik élik az imát!
Az Úr közbelép, amikor imádkozunk, ő, aki hűséges a szeretethez, amelyet megvallottunk neki, és ő közel van hozzánk a megpróbáltatások között. Ő kísérte az apostolok útját, és titeket is kísérni fog, kedves bíboros testvéreim, akik itt egybegyűltetek az apostolok szeretetében, akik vérük ontásával vallották meg hitüket. Hozzátok is közel lesz, kedves érsek testvéreim, akik most megkapjátok a palliumot, és megerősítést nyertek ahhoz, hogy a nyájért éljetek, és kövessétek a jó pásztort, aki vállán hordozva megtart titeket. Ugyanaz az Úr, aki vágyva vágyik arra, hogy nyáját újra egységben lássa, áldja meg és őrizze meg az ökumenikus pátriárkát, drága Bartholomaiosz testvéremet, és a delegációt, amelyet az apostoli közösség jeleként ideküldött.
Fordította: Tőzsér Endre SP
